Foray Nándor
Még te jutsz eszembe,
ha reggel a ház előtt jobbra nézek merengve,
érted mentem arra,
a buszmegállóba -
amúgy balra.
Hajnalban ébredsz, kő nyomja lelkedet -
valaki szeretett, de többé már nem szeret.
Kár, hogy az életed belé helyezted,
mert elveszett ő, s vele az életed.
Kívánságra kopárság, óhajra baj a válasz,
aki örömöt okozna, közöny a jussa...
Beszélgessünk ma Brechtről - szólt a lány.
Én másról beszélnék - gondoltam.
Szirénszépségedtől nedves szemembe hazudtál,
csupán csalásra használtad nyelvedet,
s otthagytad csókodra éhes ajkaim.
Most már rápillantva habfehér kebledre,
az jut eszembe, micsoda gonoszság van itt
mögötte;
meleg szívemet nem pusztán otthagytad,
hanem belévájtad orvul karmaid.
Nem kérem, hogy teljesüljenek a vágyak.
A bivalyerős és borotvaéles
machetét kérem,
amelyik elszeli, elvágja...
Még mindig sírok.
Tudom, hogy Te nem,
Téged nem érdekel,
Neked csak egy vagyok
a sok közül,
amilyennel mindenütt találkozol;
de én úgy éreztem Veled
- még ha nem is tudatosan -...
Bárcsak nekem is lenne anyukám,
és volna, ki hazavár azután,
és átölelhetném a derekát,
mialatt forgatja a kanalát,
és ha nem maradnék otthon így sem,
szólna: "Inkább gyere haza, kincsem!",
hiába tudná, hogy jövök holnap,
még ma felhívna azért is: "Hol vagy?"...
Éjféltájt jártam a temetőt,
fülledt volt az idő,
a gyep szikáran szitálta a levegőt.
Hol szél fútt a ligetre ezelőtt,
most lidércek libegtek, lebegők,
pufókok, pajkosak és nevetők.
Kölyökként bíztál, sőt biztos voltál
abban, hogy a gondviselés jótáll,
s lesz még olyan paplan,
mely alatt a kuckó dúskál
mindazon javakban,
melyekről imádban szóltál.
Istenem,
tudom, hogy háborút viselsz ellenem,
ezt már ismerem,
azt értem, hogyan csinálod,
de nem értem, hogy miért:
azt várod, hogy neked adjak mindent a semmiért?
Nem tudom, mire vágyom,
csak azt, hogy arra nem, ami mindig van,
nem tudom, a halálon kívül
hogy lehet játszani boldogan;
bárhová kerül a lélek,
örvénylik, összhangtalan:
amit áhít, nem találja,
ha megtalálta, nem használja.
Ott állsz a kietlen parkban,
tél és ősz hűvös mezsgyéjén,
az este is rátelepszik lassan.
Senkid nincsen, ez lett otthonod,
sőt gyűlölnek: hogy miért, nem tudod.