Földi Ádám
Sáros úton meg-megálltam,
kékre fagyott kezem, lábam,
csípős szél bújt néha hozzám,
kérgessé vált ajkam, orcám.
Mégis léptem egyre-másra
apránként fel, fel a golgotára.
Szakadt koldus sétál az úton, kezem után nyúl,
ha akarom, sorsom megtudhatom.
Szemébe nézve tekintetem a végtelenbe szalad,
sima arcú, fura alak.
Félig ázott kartonlapok sátra alatt
ül merengőn... élete már tovaszaladt.
Csak szemöldökének kósza, szürke íve
nézett felfelé... a csavargók Istenére.
Eltelt az idő, de a tér már nem változik,
ő csak ül ott... átkot szór, vagy imádkozik?
Kegyelemből szült reményem vagy,
recsegő-ropogó sötétben fénysziget,
időm benned űr, oly` végtelen nagy...