Fendrich Zoltán
Sűrű, láthatatlan csend. Hallgatok.
Néma látomása a szívemnek:
emlékek: ezer kis pillanatok,
amik most égető, fájó sebek.
Halál! Kiáltok a szívemből.
Szerelem! Emlék a szívemben.
Az Egyik volt, a Másik rám vár,
az élet nem hoz már nagy csodát.
Szép világokat alkotok,
küzdök és mindig felállok!
Szívekért, lelkekért élek,
a szerelmet vallom s érzem.
Villámok játszanak az égen,
szememben újra tükröződnek.
Hozzám szólnak, megérintenek,
lehúznak a mély sötétségbe...
Az emlékek nagy árja, a szívemnek vágya, mi oly édes nékem!
Vágyom a szép múltra, minden kis álmunkra, ami született érted!
Minden kis pillanat a szívemben megmaradt, s álmot sző az éjben!
Szerelmünk szépen megpecsételjük,
A nagyvilág előtt megesküszünk,
Oly rég óta vágyik rá a lelkünk,
A boldogság mindig itt van köztünk!
Nem néz évet, nem néz nemet, csak jő,
felszabadító s tüskét letörő,
s a szív, mint kismadár: szárnyát bontja,
a szívnek láncait elszakítja.
Bús, borús arcodat látva
szívembe ballag egy bánat,
onnan árad, oson rólad,
itt már maradna, elvolna!
Mint megannyi kis csengő,
nevetésed úgy csilingel,
mosolyod édes mező,
mely szép virágokkal tele.
Oly rég öleltelek át,
és csókoltalak meg már!
Nem láttalak egy napja,
s várnom kell a holnapra!
Múzsád lettem, s múzsám lettél,
kezem kezed megérinti,
szíved szívem élteti,
szerelmed végtelen fény.
Fehér sivatag, kietlen pusztaság,
mi valaha volt, napfényes, kies táj.
Szerelem, szerelem,
hát eljöttél nekem!
Megtaláltál végre,
várlak már oly régen!