Fekete Lélek
Megragadta fülemet egy mondat,
Mindig csak a "rosszat"
látod mindenben,
Mondta, majd felállt s ott hagyott merengéseimben.
Azt mondják, ki éveken keresztül single,
Megtanulja, hogy kell egyedül lenni,
Hogy válik erős nővé, s hogyan kell mindent megtenni.
Hogy egyedül is boldog, s úgy van vele, nem kell neki SENKI!!!
Magamba fojtok ezeregy érzést,
Ezeregy napnak a nyomasztó részét,
Két szememből kicsorduló könnyét,
Feledésbe múlt barátság kedvét,
Nyomasztó mának szürkeségét.
Fulladok...
Mint a tenger mélyén lévő,
Szigonnyal lent tartott, bilincselt test.
Belülről fojtogat
Nem látszó drót a nyakban,
Mely beleivódott a bőr, majd a csontok közé,
Vér nincsen...
Nézz szét a világban,
Mennyi mindent látsz,
Egy falun végigsöprő hurrikánt,
Egy izzó, kitörőben lévő vulkánt,
Egy mennyei dörgést követő villámcsapást,
S következtében kigyulladt lakást,
Sötét éjszakán szirénázó járgányt,
Fények nélküli utcát.
Homályos útvesztő
Feltetted már magadnak azt a kérdést:
Miért érdemes élni?
De ezzel nem azt mondom, hogy szűnj meg létezni.
Nem azért írok, hogy valaki dicsérettel halmozzon el.
Nem azt mondom, jólesik.
De mikor holtpontra jutsz
S nem jutsz sem előre,
Sem hátra,
Van egy holtbiztos pont.
Ha most jól figyelsz,
elmesélem neked,
milyen valójában az életem...
Ha mások kérdezik,
minden kerek és happy,
ha magamnak bevallom...?
Hogy mit súg a belső hang, már oly mindegy,
Olyan az, akár egy kabinjegy...
Lyukasztott, gyűrött vagy kidobott,
A kezedben már oly rég elkopott.
Kiírom magamból azt, ami bánt,
hogy minden egyes fiú csak kihasznál.
Legyen két szép szem...
Csak játszottál velem minden téren,
S én mégsem vettem észre,
De emlékszem minden pillanat apró, kis részére...
Vajon elhiggyem azt, amit mondasz?
Vagy egyáltalán higgyek-e még valakiben?
Átvernek, megtörnek, s a szíved kőkemény,
S lelked elhagyott.