Fekete Ádám
Reszkettél. Én meg karomban tartottalak.
Sóhajod alatt csaknem összeroskadtunk.
Rezdült a lélek, ahogy szorítottalak,
karcoltak a szavak, miket elhallgattunk.
Vadászok tobzódnak mindenre készen.
Prédára éhesen, a szerektől ébren
jártatják sóvárgó, véreres szemük...
Mehetnénk egyfelé is. Előre még tovább.
Kézen fogva kettecskén. De helyette tétován
nézünk egymásra, és nem leljük a szavakat.
Arról a szövetekben tekergőző, bosszantó érzésről
Van sok, ki hátrahagy, míg néhány másik kitart,
és számos olyan is, aki sohasem akart.
Én utóbbiakkal értek leginkább egyet,
mert kinek kéne az, ki prédának született.
Szaladok sebesen, mint musztáng a réten.
Feléd, mert te vagy az iksz a térképen.
Megtaláltalak, és minden erőmből rohanok
hozzád. Ha megérkeztem, mindent megfogadok.
Itt ez a kirakós, minek a pöcke
nem illik semmilyen gödörbe.
Az egyszerű sarkok is kinevetik,
merthogy ő éppen az ezer plusz egyedik.
szemtől slamben
Olyan dolgot testáltatok rám, amit nem kértem.
Hogyan mondtam volna nemet, ha még sosem éltem?
Kényszerből kell kihoznom a maximumot belőle.
Tapsoljak még mellé, más a felének is örülne!
Sokszor belekezdtem, hogy rímekbe foglaljam,
mit is jelent számomra üde tisztaságod.
Többször tollat ragadtam, hogy így megmutassam,
mily simogató szellő meleg sóhajtásod.
Gyümölcsfák hűs árnyékában, új szeleknek oltalmában,
vaskerítés védelmében, hőstettei vélelmében,
ellenvetés hiányában, meghasonult mennyországban
él az álnok, gőgös nábob.
Jobb gazdára miért vágynátok?
Kinn fekszem a parton,
Lélegzem szabadon - élek!
Átléptem magamon,
Agyam nem kavarog - érzek.
jövőt aratva
Sarokban hever az összeaszott vasárnap.
Koravén tetemére méltatlan ül a por....
Ütemes zakatolás, töprengés, álmodozás.
Lelkeim jegyzeteit szürke, szégyenlős maszatolás
teszi ijesztően igazzá, és sovány vigasz csak,
hogy a tehetetlenségtől megsárgult lapoknak
jól áll az ablakon átütő, őszi erdő.
Egyszerűen csak... Unok már mindenkit.
A tékozló ripacsot, a nincstelen senkit.
A hangosan óbégató, rátarti bunkót.
A szótlanul iszogató, rongyos suttyót.
Újfent úrrá lett rajtam a Vágy...
És viszem magammal egyre csak tovább.
Nem tudom elhagyni, vagy föld alá tenni.
Mint élőhalottat, ő engem fog temetni.