Fehér Zsolt
Ezerszer láttam már nagyratörő álmokat,
Mindent felszántó, vöröslő lángokat,
Igaznak hitt szavak húsba vájó láncait,
A hazugság nevető, károgó varjait.
Örökké leszek!
Szárnyad voltam, mikor repülni féltél,
Mosoly az arcodon, ha nem jött a szó,
Két erős mankód - minden lépésnél,
Szívedet feltöltő, édes illúzió.
Irigylem a Napot,
Mert téged örökké láthat,
Végignézhet rajtad,
Folyton megcsodálhat.
Ezernyi fájdalmat hordoz lelked, nem hiszel már senkiben,
Szíved a magánynak könnyen enged, s a csendben megpihen.
Néha magányomban úsznak a percek,
Néha összetörik egy pillanat,
Néha csak jól kinevetnek,
Néha mind visszahat.
Vágytam az érzést, mi magával ragad,
Egy igaz pillanatot, mi szívemben marad,
Bíztam a szavakban, hogy őszintén jönnek,
Elhittem magamnak, hogy nem hagynak könnyet.
Rád gondolok, s a pillanat visszaad.
Rád gondolok, s látom édes arcodat.
Rád gondolok, de emléked gyötri a perceket,
Rád gondolok - s hagyom sírni lelkemet.
Szívemből elindult egy könnycsepp
Szívemből elindult egy könnycsepp -
benne összetörve álmok,
s ahogy hullik le, sem könnyebb -
úgy fáj, mit benne látok.
Sírnak a percek - úgy fáj a szív,
Sírnak, mert mertek, s most a semmi hív.
Sírnak a vágyak, elhalt a szó,
Csak fájdalom maradt, mi szívbemarkoló.
Ölelj át - szeretve, bújva,
Ölelj át - újra meg újra...
A sötétben állok, nem ér a fény,
Bőrömet hasítja néhány tüskés sövény.
Úgy érzem magam, mint aki préda:
Ordítanék, de a hangom az néma.
Tegnap összetört egy álom.
Tegnap meghasadt a szív.
A tegnap - úgy hozta, hogy fájjon,
S a jelen most kínzó harcot vív.
Egy utolsó vallomás sóhaja a szélben,
Haldokló vágytánc - a végtelen térben,
Lecseppenő könnycsepp az "agyonsírt" szemnek,
Melyet, bár láthatnak, mégis tanúja a csendnek.
Ezer éve vártam
azt a mágikus, szép percet,
melyben te lettél a királylány,
s én pedig a herceg.
A széllel szálltak el szívünknek hangjai,
Pennánkból születtek szerelmünk lapjai:
"Be csodás számomra már a puszta léte,
Mint a víztükrön ringatózó - Holdnak tükörképe.