Fehér Kevin
Ragaszkodtam hozzád, nem adtalak fel,
Vártalak végtelen türelemmel.
Hitegettem magam, leszel még az enyém,
Ám valós e világunk, nem egy lovagregény.
Érzéseim jól átvertek,
Nem mondom, hogy kinek árthat.
A veled töltött órák, percek
Fakó emlékekké váltak.
Egy csepp - és csukott szemmel látom,
Néma fülemmel tisztán hallom,
Mert egy cseppnél több nem kell,
S rég feledt emlékek támadnak fel.
Nem kérdezem, hogy hogy érzed magad.
Azt sem, hogy arcod ilyen szép hogyan lehet.
Nem eszem mohón már mind` egyes szavad.
S nem dicsérem már rég barna szemed.
Mit teszel majd, ha nem leszek veled?
Szívem egy ládában őriztem sokáig,
És mégis elveszett valahol e kincsem.
Bizonytalanul érzem, s nézem máig
A belekarcolt neved e nehéz bilincsen.
Mondd, mi marad utánam, utánad?
Ha földbe térünk lélekkel, testtel,
Ha egyek leszünk holddal s esttel,
Majd ki hordja névtelen ruhámat?
VI. Szonett - Az óvodás szerelemnek
Lilla - azt hiszem, így hívtak téged,
Álmomban egész nap játszottam véled.
Az óvodában voltunk gyerekek,
Bánom, hogy feledtem nevedet.
IV. Szonett - Az álmatlan éjszakáknak
Aludni mennek a napsugarak,
Ezer csillag csókolja az eget.
Hideg a levegő, s halk szuszogással
Belöki hozzám a hűsítő szelet.
Szoktál néha még gondolni rám?
A nyári napfényt fák között
Kergetni, mert úgy fest nagyon,
Hogy előled rég már elszökött?
Mellettem fekszel, barna hajad
Dúsan, selymesen a válladig szalad.
Szűk ablakomon keresztül megmutatom neked
A végtelenül fénylő, csillagos eget!
III. Szonett - Az éjsötét árnynak
Settenkedve, lopakodva, halkan jön,
Túlszáll a hajnali ködökön.
Vágyik rá, hogy vágyjak rá újra,
Hogy elejtsen az árnyak éjsötét ura.
Árvácska, mikor nyílsz? - dadogtam,
Mert féltem, a tél már pusztító erővel
Megfosztott tőled. Reményem magamban
Tartom, csak térdelek roskadva előtted.
Az első találkozás? Hogy is feledhetném.
A jelent arra a pillanatra, ha cserélhetném,
Én megtenném, megtenném...
S újraélném az érzéseket,
Mikor hallottam ideges lélegzeted.