Farkassy Vata
Tavaly ilyenkor másképp fújt a Szél
Ezerszer őszebb volt az ősz
Reszketett az elhalt falevél
S jajveszékelt árva őz
Belemart rekedt csontjaimba
Szétvágta búvó csendjeim
Átfújta rajtam régi kedvemet
S kihűltek színes sejtjeim...
Porlepte,
Bús tarisznyámban
Még megbúnak hamuba` sült bánatok.
S olykor,
Ha szomorúfűz alá is heveredek
Elmajszolni keserű kenyerem,
Vidám furulyaszót hallok fülembe sugdosni,
S odafordulván mosolygó arcodat festi a délibáb...
Négy esztendőn át egyedül
Harmatos tisztásokon legelve éheztem;
Éjjelente a vadászokra vártam,
S a száraz ágakra hangosan lépkedtem...
Add ide a kezed,
Hadd temessem bele szeretetre éhes,
Elvadult arcomat, mit összekaristoltak
Tönkretett, összekuszált évek!
Ügyelj rá, kedves Március,
Hogy a szelek,
Miket óvatlanul reánk lehelsz,
Ne szikkasszák ki
Áttelelő, rügyet bontó szívünket!
Förmedten néznek fel bús arcú emberek,
Fulladnak a fák, görnyednek gerincek;
Szürke nárciszok búgnak bele a fulladt éjbe,
Kétségport lenget a bágyadt szél:
Talán már mindennek vége...
Karmai a szívbillentyűkbe csaptak,
Az Allegro barbaro dübörgött;
Egy Steinway húrja elpattant,
S a lélek vérként hömpölygött.
Köntöse vörös volt.
Alá forró vágyakat csókolt a hajnal,
Puha dunyhaként ölelt át,
S betakart meleg pilláival.
Az öreg tómedret feltöltöttük
A rozsdás zsilipet kinyitva,
S a parti nyárfák neszével sodródtunk,
És mindegy volt, hogy hova.
Csupasz, üres testmaradékom
Zokog a parkok bokrai közt,
Elmém esszenciája széjjelfoszlik,
Hol vagy már, ki értem jössz?
Remény a holdvilágban,
Tűz a langy világban,
Kenyér vagy kínzó éhségben,
Élet a halálban.