Farkas Éva
Karácsony jön, emberek,
Tárjátok ki szívetek!
Hely legyen bent jó meleg,
Fogadni a gyermeket.
Szívemben hordozlak, velem maradsz,
Akkor is, ha oly távol, messze vagy.
Adj nekem verset Istenem,
mely a szívemben megterem,
s ha óceán a fájdalom,
vitorlást adj, mi száll habon...
Szeretni sokféleképp lehet,
Fontos, hogy add a szívedet.
Ne kutasd, mi van, s miért,
Adj egészet is semmiért.
Kezedben orgona legyen,
Amikor szembe jössz velem.
Bódító, édes illatár,
Lila virágján napsugár.
Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,
Hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.
Nem kérdezek, és most te se beszélj,
Hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.
Ne félj kedves a boldogságtól,
Akadnak őszinte szavak,
Engedd, hogy elvarázsoljon,
Néha-néha egy pillanat.
Emlékké szelídült fájdalom vagy
Emlékké szelídült fájdalom vagy,
befejezetlen, édes álom,
a hajnalt takaró ködfelhő,
mely átlebeg a láthatáron.
Felhő szélén üldögélek,
Megmártózom a kék égben,
Csillagokat fényesítek,
Ragyogjanak a sötétben.
Bánatban fogant, különös szerelem,
Mélységes, mint sötétkék gleccsertavak,
Melyeknek vize átlátszó és tiszta,
S a víztükörben a hegyek látszanak.
Szememet vakítja a fény,
A világ egy sokszínű folt,
Az úton egyszer szembe jöttél,
Nem álltál meg - csak ennyi volt?
Csak egy fénylő könnycsepp vagyok,
Lehullok szád szegletére,
S érzed a tenger sós csókját,
Ha veszel nyelved hegyére.
Lassan a szép nyárnak vége,
Egy nap az ősz is érkezik.
Lehullik a rózsa szirma,
Az idő megy, s te nem vagy itt.
A víg szél csak kacagott,
Elfújta a bánatot.
Mosolyog a napsugár,
Sütkérezik a bogár.