Farkas Éva
Fent a magasban a sziklára
Takarót borított a moha.
Elválaszthatatlan egységként,
Ölelkeztek összetapadva.
A hétköznapok rohanásában,
Legyen számodra néhány óra,
Mikor szívedet betakarja,
A béke puha, álomtakarója.
Álmodtam egy világot magamnak,
Világom fényes, tiszta és meleg.
Virágok nyílnak minden faágon,
És boldogok erre az emberek.
Mint könnyű lábú, víg kamasz,
Beszökött hozzánk a tavasz.
Pörgött, táncolt, jó kedve volt,
S amerre járt, madár dalolt.
Szavak, ti felfűzött gyöngyök,
Veletek írok, beszélek.
Belőletek lesz a mondat,
S a könyv, amiből mesélek.
Nyitott tenyeremre,
Rászállott egy lepke.
Szárnyait próbálja:
Repülhet-e messze?
Lelkem legmélyén őrzöm a ragyogást,
Összevegyítettem ezernyi szépségből,
Pirkadatkor a nap bágyadt sugarából,
Ívelő szivárvány halovány színéből.
Amikor már a köd felszáll a völgyből,
A nap kibújik a felhőtakaróból,
S forrón simogatja a sziklák oldalát,
Akkor szeretnék találkozni veled.
Mikor az érzés emlékké válik,
Talán már nem fáj a szívünk nagyon.
Olyan ez, mint őszi délutánon,
Sápadt napfényben ülni egy padon.
Mikor romokba dőlt körülöttem minden,
Egy nap fölém hajolt, s átölelt az Isten.
Szelíd volt és szótlan, hófehér ruhában,
Arcán halvány mosoly, s megfogta a vállam.
Ha egyszer, egy bús, magányos estén,
Úgy érzed, hogy nem bírod már tovább.
Összeszorítanak rideg falak,
Nincs tér, levegő, szűk lett a szobád
Hadd legyek a titkod,
kapaszkodód, reményed.
Hétköznapi gondjaid,
ha torkodig felérnek.
Legyek ma én az ünnep!
Szeretnék mindig játszani,
Mosolyogva, nevetve, szállni.
Álmokat kergetve élni,
Kék madárra naponta várni.
Most tudom, mennyire szerettelek,
Mióta nem vagy már velem.
Az évek egymás után telnek,
S nem múlik el az érzelem.
Akkor szeretem azt őszt,
Mikor a nap még fent ragyog.
Sápadt arany sugarába,
Néha betakarózhatok.