Farkas Etelka
Gesztenyebarna, göndör haja kunkorodott a vállára,
huncut, zöld szemekkel kacagott a világra,
gyorsan és ügyesen mászott magas diófára,
vitte pici, hónapos babáját a magasba,
túl hamar hozta bizony erre a világra.
Néha jólesik merengeni, az időben nézelődni,
hogy hol és mikor, ki, és akkor mennyire és meddig.
Nem tudom, talán számot vetni? Sikert aratni?
Nem tudom, csak hiszem, hogy továbbviszem,
mert nem terhem, hanem csak úgy jön velem.
Hasztalan járok-kelek,
emberek, szomorú nekem!
Nem segít a szívemen senki,
magára támaszkodik mindenki,
Százszor kérem, várom,
már a születésem is bánom.
Öreg lélekkel jöttem a világra,
reméltem és vágytam csodákat,
egyre több emléket éltem, újra
gondoltam, másnak is ez az útja...
Ma reám zuhant a tavasz,
mint egy neveletlen kamasz,
a téren sok volt a kabát,
míg hajamban a Nap turkált,
kigomboltam és levettem,
a széllel együtt nevettem.
Tűz
tűzzel
tüzesebben
égető forró lángokban
álló mindenségben élő...
A csend íze ugyanaz,
mint a tavasz, a fű,
melyet épp most nyírok le
napsütötte délelőtt.
Csendre csend lehull, mint a hó,
szó a számra tolul, mint a víz,
mi most a mederben hasít,
köveken száguld tova.