Farkas Erzsébet
Mily sérülékeny az emberi szív
Elég egy könnyelmű szó és már sír
Harag és bánat mely fogságban tart
S nem enged be újabb vihart
Így próbálja védeni a lelkét az ember
És kibékülni már nem mer...
Elfáradtam az utamon,
Nagy teher van a vállamon,
Ki segít nekem elhordoznom
A súlyt, mely annyira nyom?
Mindig álmodoztam egy királyfiról, fehér lovon.
Hogy elvisz majd egy szép hajnalon.
Mindenki a szerelem különös érzésére vár.
Hogy az igazi egyszer majd rátalál.
Oly hosszú az éjszaka,
Felnézek a sok csillagra,
Elmerengve gondolkodtam,
Mily óriási a Világ, felfoghatatlan,
Egy pont vagyok az Univerzumban,
Az életem egy fényvillanás, s máris porban,
A szívem mindig azt kérdezi,
Lesz valaki, aki emlékemet megőrzi?
Mindig vágytam a szebb jobb életre
Ahol boldogan élhetek nevetve
Futkározni réteken szabadon
Nem gondolkodnék a bajokon
De távol nem éreztem jól magam
Hogy mi hiányzott azt nem tudtam
Hiába teljesültek az álmok és vágyak...
A lelkem szállt, mint hófehér madár,
Mert együtt mindig szép volt a nyár.
Még fognám a kezed, mert érted élek.
De tudom, el kell, engedjelek téged.
Mint őszi falevél, úgy hullottam a földre,
Belekapaszkodtam egy forgószélbe.
Ha segítségre szorulnál,
Együttérzésre ne várjál.
Az életünket átkarolja sok tragédia.
Földünk a sok csapásoknak otthona.
Bámulatba ejtő a csodás világegyetem.
Éjszakánként a sok csillagot figyelem.
Jajgat a Föld, nagy a bánata,
De az ember ezt nem hallja.