Fábián József
Azóta nem történt semmi,
azaz a semmi történt,
hogy el kellett végül menni,
hát elmentem én önként.
S megint, ha hajnaltájban felriadnak,
ott túl, a dombtetőn a zord alak.
Nyomát se látni már erre a vadnak,
hiába mondanád, ha jönne: vártalak!
Kint a kertben csak egy sün jár,
meg a szél.
Messze futott a meleg nyár,
jön a tél,
a kicsi sün mit remél?
Azt mondják, a fejem koppant,
lefutott arcomból a vér -
nem emlékszem, mi történt ott,
de életem semmit sem ér.
Tudja, egyedül vagyok. Könnyű lenni
így valaki már öregkorán,
folytonvást csak azt fülelni, hogy mennyi
panaszt tud elsírni az ott, a madár.
Tudja, egyedül vagyok. Ritkán látom
a fiamat is vagy a lányaimat,
folyton csak azt hallgatom, hogy az ágon
az ablak előtt a madár kit sirat.
Ablakom előtt levelek esnek
sűrűn, akár ha zápor hull.
Ennyi kezdet elég egy versnek?
Ragyog a Nap, bár az ég borult.
- Talán ha volna kedves kissé félreállni!
- Jöhet ma bármi, de maradok.
- Szeretném önt végre a saját lábán állni látni:
ha itt marad, a fűbe harapok
Repedt az aszfalt. Tétován
szandálpár ballag rajta Budán.
Megáll. Egy hangya elszalad.
Álmot cipel? Vagy magvakat?
Volt egy percem a mai zűrzavarban,
s kezembe vettem Kosztolányit én.
Közben mindent majdnem összekavartam,
amíg olvastam tőle könnyedén.
Perlekedő pulykák kint pirkadatkor,
meg amikor erősen tűz fenn a Nap,
és semmit sem ér a fényvédő faktor.
Hogy` a frászban is lehetnél boldogabb?
Ha tépik a szívét árnyak,
ha nyúl utána a semmi,
ha visszaölelni már vak,
na, akkor kell szeretni.
Lábaim már rég nem a táncra járnak,
egyre lassul ritmusa életemnek.
Ám ha új nap fénye vetül bokorra,
izzik az ága.