Fábián József
Tudja, egyedül vagyok. Könnyű lenni
így valaki már öregkorán,
folytonvást csak azt fülelni, hogy mennyi
panaszt tud elsírni az ott, a madár.
Tudja, egyedül vagyok. Ritkán látom
a fiamat is vagy a lányaimat,
folyton csak azt hallgatom, hogy az ágon
az ablak előtt a madár kit sirat.
Ablakom előtt levelek esnek
sűrűn, akár ha zápor hull.
Ennyi kezdet elég egy versnek?
Ragyog a Nap, bár az ég borult.
- Talán ha volna kedves kissé félreállni!
- Jöhet ma bármi, de maradok.
- Szeretném önt végre a saját lábán állni látni:
ha itt marad, a fűbe harapok
Repedt az aszfalt. Tétován
szandálpár ballag rajta Budán.
Megáll. Egy hangya elszalad.
Álmot cipel? Vagy magvakat?
Volt egy percem a mai zűrzavarban,
s kezembe vettem Kosztolányit én.
Közben mindent majdnem összekavartam,
amíg olvastam tőle könnyedén.
Perlekedő pulykák kint pirkadatkor,
meg amikor erősen tűz fenn a Nap,
és semmit sem ér a fényvédő faktor.
Hogy` a frászban is lehetnél boldogabb?
Ha tépik a szívét árnyak,
ha nyúl utána a semmi,
ha visszaölelni már vak,
na, akkor kell szeretni.
Lábaim már rég nem a táncra járnak,
egyre lassul ritmusa életemnek.
Ám ha új nap fénye vetül bokorra,
izzik az ága.
Amikor apád egy együtt töltött este során
elfecsegte barátainak,
még nem volt dolga nővel anyádon kívül,
hangosan kiröhögték.
Fatörzset vitt a vállán végig
a dűlőn - nem voltam ott, hogy segítsek -
Nyögése nem hallatszott égig,
ládájában nem zörögtek kincsek,
hogy mást fizetett volna vélük.
Öszvér vagyok. A hangom átmenet
a nyerítés és ordítás között.
Efféle lény csak azóta lehet,
hogy a Pokol a Földre költözött.
Sok-sok éve már, egyik este,
hogy régen egyedül háltam
magamban, sohasem párban,
gyönyörű lepke szállt szívemre.
Ha mondtam volna, tudta volna,
tudta volna, ha mondtam volna,
tudtam volna, hogy tudná,
tudta volna, hogy tudom, hogy tudja,
ha mondtam volna.