Fábián József
Eltolom már messzire önmagamtól:
fölsebezné újra az arca szívem,
és nem adhat géz e sebemre gyógyírt.
Így van az ember.
Súrló fényben a napos borosta
hatalmas árnyékot növeszt,
s amint a Nap kelő korongja körbemossa
egy szálfaerdő behavazott fatörzseit,
az őszülő szálakon is úgy csillan meg
a fürdőszobatükör fölötti lámpa fénye.
A nyomor nem erkölcs, mert az éhség öl,
széplelked a léttel hiába pöröl:
koldus szívben nem virágzik ki a szeretet.
Valami fényes és gömbölyű kellene még nekem.
Volt, de eltörött, és bepiszkolódott nagyon.
Bár haszontalan, hiszen elrepedt,
szemétre mégsem dobhatom; hagyom.
Mie Totó, aszisz sata és mesi.
Ááoe etesz, uio beti.
Nyusziú, a tááoli te basi,
aicsai bata ma, eitititi.
Pálmafa nőtt tenyeremben.
Nem tudom én, lehet ez,
de kókuszt érlelt rendben.
Apró madár verdes
két ablakszárny között.
A rettenet teljes,
már beleköltözött
szívembe: mily árva!
Képek előtted. Kettő.
Most zöldesnek látszik köztük a fal.
Pedig tudod, hogy fehér.
Különböző a méretük.
Tiszta kék most az ég,
nem hordoz felleget.
A sima tó vizén
két torony integet.
Hallucinációt, hányást, halált
okozhat, ha megeszi valaki,
amit avarban bóklászva talált,
a szakértőhöz el úgysem viszi,
saját szakértelme sincsen neki,
de a gombapörköltért meg rajong.
A lépcső aljáról fölfele nézek.
Ma még nem sietnék olyan nagyon,
talán várnak még jó borok és mézek,
bár Isten néz ki rám egy ablakon.
Világos éjjel: fönn a Hold az égen,
az Állatöv ma mégis oly sötétben izzik,
mint az elhamvadó parázs szikrái
fekete bársonyleplen,
ha lyukakat égetnek.
Sötét árnyak járnak a kertben.
Az újholdból boszorkánytejet fejtem.
Minden cseppje halálos méreg.
Én csak a tegnapoktól félek.
(confessioni proxima est poenitentia)
Megállóban villamosra várva
felfeslik bennem egy lélekárva.
Kezemben kölcsönzött könyvet tartok,
tudom, már régen nem vagyok boldog.