Fábián József
Tiszta kék most az ég,
nem hordoz felleget.
A sima tó vizén
két torony integet.
Hallucinációt, hányást, halált
okozhat, ha megeszi valaki,
amit avarban bóklászva talált,
a szakértőhöz el úgysem viszi,
saját szakértelme sincsen neki,
de a gombapörköltért meg rajong.
A lépcső aljáról fölfele nézek.
Ma még nem sietnék olyan nagyon,
talán várnak még jó borok és mézek,
bár Isten néz ki rám egy ablakon.
Világos éjjel: fönn a Hold az égen,
az Állatöv ma mégis oly sötétben izzik,
mint az elhamvadó parázs szikrái
fekete bársonyleplen,
ha lyukakat égetnek.
Sötét árnyak járnak a kertben.
Az újholdból boszorkánytejet fejtem.
Minden cseppje halálos méreg.
Én csak a tegnapoktól félek.
(confessioni proxima est poenitentia)
Megállóban villamosra várva
felfeslik bennem egy lélekárva.
Kezemben kölcsönzött könyvet tartok,
tudom, már régen nem vagyok boldog.
Itt nem járnak félpercenként autók az utcán.
Nem dübörög busz a ház előtt,
és a kocsma-vegyes bolt bezár tíz után.
Az ember beszívja a levegőt,
de trágyaillatot csak ritkán érez,
az állattartás majdnem egészen a múlt.
Ha ködben a fejed zúg és pörög,
és nem tudod, merre menj,
ha az egész világ rajtad röhög,
úgy érzed, neked eny-
nyi elég is volt, mert, mint liszt,
úgy száll szerteszét,
kiálts egyet, és hívd Alice-t,
hogy használja eszét!
Évek eltelnek, mire véget ér majd,
és a lélegzés alapállapotban
nyugszik el végül, sohasem rohan már
szívbe a méreg.
Folyamatos a motozás a falban,
mintha csak férgek rágnák a szemetet
ott bent mindig; én most is hallom őket,
hogy hallgat a fejemben a sípolás.
Egy kép. A kék ruhádat hordod rajta.
A póz, amelyben állsz, nem túl kihívó,
kicsit kacér, bár nem vagy olyan fajta.
Mögötted árnyék, zöld tavasz, már nincs hó,
a háttér egy csűr vagy talán egy pajta,
szandál van kezedben, és látnivaló...
Zsákutca. Szennye gyűlik itt a létnek,
lerakódik, mint maró vörösiszap,
feltelvén lelkeket sebezni kicsap,
míg odafönt a csillagok zenélnek.
Induljunk el, menni kell,
vár itthon a hat gyerek,
avarban osonva csendben:
mind a hatan éhesek.