Fábián József
Itt ülök málló dolomitfalon
kint, leszakadó peremén.
A lábamat a mélységbe lógatom.
Hiányzik most a temegén.
Vártam Júliára
egy éven keresztül.
Hívtam szép szavakkal,
szíve meg se rezdült.
Tűz a Nap negyven fokon.
Ha rád szólok, ne vedd zokon!
A víz hideg, s ha ugranál,
a láb görcsöl, a szív leáll.
- Nincs a világban semmi varázslat -
sírt a bíbor egér.
- Nem fújtam be zölddel a fákat?
Vagy ennyi még belefér? -
szólt a szivárvány kék színe mellől
a sárga pirulva le rá.
Itt kenyér a vajízű margarinnal,
az égen fenn meg ragyogó csillagok.
Mit érdekel, sorsom nyakamba mit varr?
Holnap elmegyek, de ma még itt vagyok.
Sűrű drótháló egy börtönablakon,
talpam alatt a mozaikkövek.
Kóválygásomat abba nem hagyom,
hisz a Nap rám sugarakkal lövet.
Szürke a cement és halványpiros,
a veszélyesség mértékét jelzi,
szürkén állni lehet, lépni tilos.
Döghúst csipked a varjú az úton.
Elütött macska teteme lehet.
Örül, vidám az ingyen húson.
Fölnéz, meglátja figyelő szemed.
Tisztának maradni szennyáradatban
talán a legfőbb parancsolat.
Megállni, ha az állás tarthatatlan,
el nem sodortatni magadat.
...az ötvenhét fok kint a napon
rizikóssá teszi, hogy kigyere
a hűtött házból. Nagyon.
Szeneszsákban bújtam el
a téglagyár emeletén,
mivel rajtam volt a jel,
nem maradtam teveled én.
Csillámló vizű, sejtelmes tavak
sima felszíne alatt az élet
nyüzsög úgy, ahogy én imádtalak
mozdulatlan arcom mögött téged.
Már megrepedezett az agyag
a tengerfenéken, olyan régen
szétváltak már a vizek,
és a mozdulatlanul álló vízfalak
között a lég a hőségtől oly régen rezeg.
Ezernyi életet megélhetünk,
a könyv, a film mind meghatározott.
De hogyha az egyben eltévedünk,
nem tudható, hogy mi vár ránk majd ott.
Inkább az esőt, a sok millió cseppet,
amely az égből percenként potyog,
s hogy olykor fényben ég a permet,
amikor rajta a szivárvány ragyog.