F. Balázs
Királynőnek nevezném, szeretném
Királynőnek nevezném,
Tiszta szívből szeretném,
Egy álmom lenne, persze,
Mennék veled bármerre.
...Talán tudnál-e véres sebekkel, lelkemmel szeretni?
Talán fognád-e kezemet a halál felé menetelve?
Tudván, hogy nem tudhatom, milyen érzés szeretve...
Elmondhatatlanul szeretlek,
Legnagyobb gondom, hogy feledlek,
Mégis homályosan látom szemedet,
A két legszebb testrészedet.
Jött a várva várt, szép napunk,
Vártuk, hogy már szaladjunk,
Szaladjunk a sok-sok tojásért,
És az eldugott, rengeteg kincsért.
Bús életemnek te voltál napfénye!
Bús életemnek te voltál napfénye,
Most beborult az ég egésze,
Nincsen melegség szívemben
Nélküled az egész életemben.
Furcsa egy érzés amivel mosolyogni tudunk
Majd hirtelen könnyedén pirulni fogunk
Mégis az életben az apró örömek okoznak a legtöbbet
Majd ez adja meg a jelet saját életünknek de megtörhet
Eljött a Valentin-nap is végre
Most az egyszer nem léptem félre
Így hát szerelmemet ölelhetem végre
Majd elutazunk messze-messze vidékre
Amikor megpillantottam
Csak a szemével foglalkoztam
Gyönyörködtem szeme mélységében
És annak végtelen értékében.
Gyakran a múlt megemészt.
Szó szerint átsírom más éjjelét.
Feltörnek a régi, rossz emlékek.
Mikor összetörve állok és elvérzek.
Ha egyszer meghalok.
Szépen, lassan elalszok,
Síromnál szavaidat hallgatom,
Jeges estéken szívemnek takaróm