Ézsiás Zsófia
Hullámok halálát
csillagok alatt ha nézem,
a végtelen végét kutató szemem
nem találhat meg téged.
Megérkeztem, mint magamnak ígértem,
de valami mindig máshová hajt,
hiába tolongnak hegyek köröttem,
arcom szántják könnycseppek,
mint kopár sziklák, görögnek.
Egyik este
az ablaküvegről remegve
tükröződik arcom
sápadt lámpafényben...
Elindulni egy úton,
még ha nem is tudom, merre visz,
vidám dalomat fújnom,
még ha a keserűség is szétfeszít
Emelem poharam mindenre, mi szép e kerek világon,
Legalább oly szép, mint vörösen nyíló borvirágom,
Dionüszosz büszke gyönyörűsége rejlik cseppjében,
Mint vágyott biztonság az anyaméh csendjében,
Úgy fészkelem magam én is, borom, öledbe,
Mint magzat az anyai szövetbe.
Fellibbensz itt-ott,
megsúgsz egy titkot,
majd mintha
meg sem történt volna,
libbensz tova,
de visszanézel, hátha
beleolvadtam a napsugárba.
Lustán gördülő sárga villamos
húz keresztül homlokod ráncain,
fáradt lelked örömtől illatos,
ha a Duna huncutul rákacsint.
Nézd, mivé lettem,
Tekints rám szánalommal,
Ítélj el, Istenem,
S büntess fájdalommal.
Fehér köpeny surrog izzadtan,
gumikesztyű is kibelezve,
s csak nyúzok, nyúzok higgadtan
a bőrszövetbe bemetszve,
ha elég vékony, szinte nincs is,
mehet alá a tárgylemez,
majd a vízcsepp, s máris
pihen a tárgyasztalon lefedve.
Írok, míg fáj, hagyom hogy sikoltson,
minden fájdalmam versembe ontom,
s ahogy tollam a rostok közé vág,
úgy issza a papír lelkem bús szavát.
Úgy tett, mintha szétnézne:
a közúton, a síneken,
mintha életét féltve
érdekelné a veszedelem.
Miben higgyek, mi maradt ezen a világon?
Pénz, érdek, hatalom, munka: ez az élet,
így oly korán, idő előtt elvirágzom,
inkább halnék, mintsem ebben éljek.
...nem tudtam még, hogy gyilok a vágy,
hatalmas szíved egy apró ökölnyi,
szürke pornak marad talán.