Eska Rita
Tündér, hangja friss, madárka,
boszorkány is, bánja kánya,
sellő nyáron, hűs habokban,
s ha hirtelen eléd toppan,
pörög-forog gyorsan, gyorsan.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Nyers a tudomány, ha (túl) okosak
hada építi csak. A lélek nem elemez,
nem bont, darabol. Árad, merül, merít...
Égből potyogtak szavak. Rám zuhant a vers...
s a törmelék alatt, míg kábán kutattam önmagam,
fejemben már mondatok zakatoltak,
lázasan kerestem a papírt, a tollat,
és mint karcsú szellem, úgy lépett elém:
a költemény.
Mint ereszről csüngő jégcsapok,
már nem fagyok, csak olvadok,
zsigereimben régi láz,
mi tetszhalottat élni ráz;
a felhők között kacska rés:
még kisbárány a napsütés,
s a föld szaga, a füst szaga...
Egyszer éjjel messze jártam,
egy "ki tudja, hol" helyen,
lebegtem a semmi űrben
ringatózva, csendesen.
Akkor még angyalszárnyakon járt a képzelet,
minden titok volt, sejtelem, és égi fényjelek
vitték gyermekvágyaink habfelhők fölé,
mesékben éltünk - nem tudtuk - még nem láttunk mögé.
Júniusban - mert néha nyáron unalmas a sok nyári dolog -
kisfiam talált pár kinőtt cipőt, és gondolt egy nagyot:
Játsszunk Mikulásosat! - mondta. Te leszel a gyerek!
(Jaj, de jó, Anyának most épp ez való!)
Nem kell igazságot tenni, osztani jutalmat, büntetést,
csak lefekszem játékeste, puha párnán alszom és
reggel arra virradok, hogy kaptam egy
nagy, hatalmas, piros csomagot.
"- Nézd, ott fenn, lepülő!
- Igen, látom, epülő!
- Nem epülő, lepülő!
- Epülő, epülő!
- Lepülő! Hát nem hallod,
hogy lepülő?!"...
Kopp-kopp, röhej,
hogy egy kis szívzörej
milyen nagy zajt csap.
Igaz, indokolt a palpitáció,
mert a liftben egy oltári jó
tipegő miniszoknya
libbent be épp.
késő esti meditáció
Csillagokból fon koszorút az este,
a sötét ég ölén most magam vagyok,
alattam a város megannyi talmi fénye
szemembe szúr, és dicstelen ragyog.
" Most fújok egy buborékot, hogy örömet szerezzek magunknak..."
Apró gyerek, igaz öröm,
színét, falát nem töröm.
csak úgy, spanyolosan...
Buenas noches, Amigos...
egy forró nyári estén, íme, jelentkezem,
hogy elmondjam, ami a szívemet nyomja,
Neked, nekem.
Állnak a félelem falai,
árokban a világ,
csak némán nézem.
Szemeimben sós víz csorog
szótlan küszködésben.
Rend a lelke mindennek...
Rendes körforgás szerint,
a lakás megint rendre int,
plüssök, építőkockák szerteszét,
a földön egy kis rajzocska tőle,
jaj, de szép, na meg ott, egy robot.
Nicsak, kik beszélnek itt...
Úszok az árral.
Kicsit
nehezen navigálok,
nem baj,
csapatban nyomulok.