Eska Rita
Hű szolgáló vagy, és mérhetetlen úr,
szabadnak marék kincs, fegyencnek teher,
s mit egynek odavetsz lazán-hanyagul,
másnak kínos percről percre telhet el.
Jöttek, csak jöttek a hírek.
Lassan meglapultak
szánkban a szavak.
Gombóccá sündörödtünk
és puha vackainkba bújtunk.
Május volt. Május a legszebb... a könnyű levegő
illatok ezreit hozta-vitte érzékek újraéledő
táncára kérve a kacér mindenséget.
Egy lányka állt a sarkon, apró, karcsú, büszke.
...a téma - már megint - a padlón hever...
Szapora kis népek szálltak
a frissen mosott ruhák közé.
Illatukról ne is kérdezz, izé...
mondhatom, nem túl vonzó lények.
A zord hegyek még rejtik titkukat,
a bozótos ösvény fáradt árnyékra jár,
itt a léptek mind majdnem titkosak,
és néma űrként tátong a félhomály.
Tündér, hangja friss, madárka,
boszorkány is, bánja kánya,
sellő nyáron, hűs habokban,
s ha hirtelen eléd toppan,
pörög-forog gyorsan, gyorsan.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Nyers a tudomány, ha (túl) okosak
hada építi csak. A lélek nem elemez,
nem bont, darabol. Árad, merül, merít...
Égből potyogtak szavak. Rám zuhant a vers...
s a törmelék alatt, míg kábán kutattam önmagam,
fejemben már mondatok zakatoltak,
lázasan kerestem a papírt, a tollat,
és mint karcsú szellem, úgy lépett elém:
a költemény.
Mint ereszről csüngő jégcsapok,
már nem fagyok, csak olvadok,
zsigereimben régi láz,
mi tetszhalottat élni ráz;
a felhők között kacska rés:
még kisbárány a napsütés,
s a föld szaga, a füst szaga...
Egyszer éjjel messze jártam,
egy "ki tudja, hol" helyen,
lebegtem a semmi űrben
ringatózva, csendesen.
Akkor még angyalszárnyakon járt a képzelet,
minden titok volt, sejtelem, és égi fényjelek
vitték gyermekvágyaink habfelhők fölé,
mesékben éltünk - nem tudtuk - még nem láttunk mögé.
Júniusban - mert néha nyáron unalmas a sok nyári dolog -
kisfiam talált pár kinőtt cipőt, és gondolt egy nagyot:
Játsszunk Mikulásosat! - mondta. Te leszel a gyerek!
(Jaj, de jó, Anyának most épp ez való!)
Nem kell igazságot tenni, osztani jutalmat, büntetést,
csak lefekszem játékeste, puha párnán alszom és
reggel arra virradok, hogy kaptam egy
nagy, hatalmas, piros csomagot.
"- Nézd, ott fenn, lepülő!
- Igen, látom, epülő!
- Nem epülő, lepülő!
- Epülő, epülő!
- Lepülő! Hát nem hallod,
hogy lepülő?!"...
Kopp-kopp, röhej,
hogy egy kis szívzörej
milyen nagy zajt csap.
Igaz, indokolt a palpitáció,
mert a liftben egy oltári jó
tipegő miniszoknya
libbent be épp.
késő esti meditáció
Csillagokból fon koszorút az este,
a sötét ég ölén most magam vagyok,
alattam a város megannyi talmi fénye
szemembe szúr, és dicstelen ragyog.