Erubina
Nagyanyám vendégként néha benézett.
Ne legyen teher, nem várta meg az ebédet.
Mi szép volt, szívünk visszasírja.
Ezt vetjük néha papírra.
Át is éljük, elmeséljük,
Életünket mind így éljük.
Lassan telik el az idő, december is elkúszik.
Bolyongón az éji csendben az öreg Hold elbúvik.
Szél rejti el széles arcát, rozsdás körben támolyog.
Délceg hegynek magas ormán hajnal fénye tántorog.
Sörfőzde. Nyitva egész este.
A szabadrúgást Gábor oly mohón leste.
Jérce hercegnő ezt sértésnek vette,
Hogy hiába ringott Gábor előtt teste.
Dombon állok, zöld köröttem.
Ámulok, hisz nemrég jöttem.
Előttem a Rónaság,
Lábam itt még sose járt.
Vágyódás. Haza, ha még megtalálható.
Rozsdás. Az agyam nem irányítható!
Furcsa csend van, vihart várok.
Előtte egy hőhullám.
Azt gondoltam, idén nyáron
Ennél rosszabb nem vár rám.
Nem elég egy élet
átérezni a véget.
Sírni minden dalban,
megtörten egy falban.
Árnyék voltam,
fényre jöttem,
megsemmisült egész lényem.
Vízbe fagytam, ordítottam.
Az arcát néha látom.
Szél túr belé a nyáron,
Kendőben ül a hideg konyhában,
Átéltem én is, hogy úgy fáztam.
Az utolsó lapjain...
Szótlan szenved alattunk a Föld,
A gonoszság rajta már mindent betölt.
Védtelen tűr még egy jó nagy darabig,
Teremtője vár még, ó, nagyon valamit.
Kertet leltem, őszi erdőt,
viharoktól színes felhőt,
madarat egy száraz ágon,
gombákat egy rejtett árkon.
Mert hajt a vágy az érzés után, mi elfog.
Elfog egy érzés, ami hajt most.
Félnem se kell, hogy elfogy.