Erubina
Napszítta minden gondolat.
A hőség vízként ölel csendesen.
Csobbanás az éji csendben.
Kíméletlen rendelet.
Ősöreg tölgy nőtt a Földön.
Öt csöpp kölök körben pörgött.
Összeszedték a sok makkot,
Kőrös mellett szekér battyog.
Egy ideje olvasom verseid,
megfogott közöttük a meghitt.
Elgondolkodtatott az óda,
véleményt is hagytam róla.
Nincs olyan, hogy hibátlan vagy,
Mástól ezért sose várd!
Ne gondolkodj a látszatban!
Fogadd el a kis hibát!
Dalszövegekbe szökött a költészet,
mind ott gyűlik egyre, csak nézzétek!
Magányos utamon hársillat áradt,
Meg kellett állnom, lábam már fáradt.
Vihar volt nemrég, elszakadtak felhők...
Boldogan szívtam a frissülő szellőt.
Lukrécia lábat lógat,
cipője lassan lengedez.
Odakinn a magas hóba`...
Csöppet meghatódtam, kicsit én most leülök.
Álmomban se hittem, kérem, én pont ide kerülök.
Nézek ki a nagy fejemből... Ez meg vajon mi a szösz?
Én vagyok itt? Tényleg? El nem hiszem. Ugyan! Kösz.
Nem hiszek a szerelemben.
Vagyis többé nem tudok.
Átélve pár boldog órát
Nyomot bennem az hagyott
Hajnal van, csend közel s távol.
Nincs már függöny jégvirágból.
Gyönge szellő nyújt most kezet,
megsimogat, úgy ébredek.
Jövőm ködében tántorgok, szabadságvágyam semmit sem ér.
Elszorul a torkom, árnyékba búvik, ki megtorpanva él.
Feszítem lelkem, új erővel indul minden újabb napom.
Reszket a térdem, de lehúzni végleg én mégsem hagyom.
Hamvaimat add a szélnek!
Nem kell hely e földön.
Ne hozzon senki sem virágot!
A temető börtön!