Erubina
Visszafojtott lélegzettel élek.
Szívem dobozában ott van még a lélek.
Csók nem érintette őszintén a számat,
Senkihez nem kötnek láthatatlan szálak.
Lépten-nyomon sétányokon
hold sugara csöndben oson.
Csöndben oson hold sugara,
kedvesemnek hívó szava...
Egy a sok közül
Ha csak a szél fújna,
vagy mennydörgés lenne jó!
Vitorlákat láthatnék,
s velem suhanna a hajó...
Mint egy vörös könyvet, úgy zárom el a könnyet.
Folyóparton kiülve, széllel körülvéve.
Emlék legyen most már, múlt, és nem a jelen,
ne uralkodjon hát meggyengült lelkemen!
Magam, magam
A könny csak szivárog, még el sem készült az első csepp.
A beomlott világot még magam sem fogtam fel.
A vérző szívem éppen ujjaim között csorog.
- Mit tettem magammal, hogy megint bánatos vagyok?
Romos ház mélyében üres padló ropog.
Ballonkabátomban ajtaján kopogok.
Megfakult ablakán pókhálók, koszfoltok,
Lakatlan, s tétován benézve ácsorgok.
Jelen van az ősz a télben,
avar van a hó alatt.
Ott lapul a nyári szélben
minden régi gondolat...
Ősz
Szememmel csodálva nézem én a tájat.
Hogyan írható le az, mit bárki láthat?
Ősztől színes fákat, száradó cserjéket...
Írásban hogy lehet visszaadni ennyi szépet?
Napjaim, ha telnek,
S rohannak a percek,
Életemet - kérdem -
Vajon minek élem?
Most versekkel alszom, nekik van hely.
A költészet bennem sosem múlt el.
Éveket várt csak, több évtizedet,
Hogy szívemről sorban leperegjenek.
Könnyezem... talán így megyek el...
Könnyek szakadnak fel ezen az estén...
Könnyek... egy megfáradt asszony érzelmén.
Könnyek, melyek lassan jöttek újra el.
Könnyek. Mit a fájó szív múltba temet el.
Ma semmi sem fáj, ritka pillanat,
Hisz körmömmel kaparnám sokszor a falakat...
Gyermekeim! Ez nektek szól egyenként
Ha eszedbe jutnék időnként, ne félj!
Nem más, csak emlék, mi belőlem maradt.
Ellened holtan én semmit nem tennék,
egyengetni se fogom tudni az utad.