Erubina
Monológ!
Létezésem kínját most elétek vetem.
Akartátok tudni, ki s milyen vagyok.
Végzetemnek célját sosem keresem,
Magamról már régen túl sokat tudok.
Értetek mondok én imát,
Értetek, kit szemem nem lát.
Értetek szólok, sorsomban társaim,
Tudom, hogy éltetek vérfolyó, lávakín...
Kerekded gyermeket leltem egy hete.
- Ej, te! Nem lelem gyermekem!
Eme csemete nem lehet egyszemem!
Nem-e? De! - Menten ledermedek!
Engedni kell jó anyádnak
Azt, hogy néha öleljen,
Hogy úgy érintsen
Tiszta szívből,
Mint mikor még ölében
Apró gyermek voltál,
Aki bízott és rá hallgatott,
Kit lelke minden erejével...
Hol néma, komor fák várnak,
Ott nem nyílik szerelem.
Hol könnyek tócsában állnak,
Te sem tűrhetsz szelíden.
Láthatáron láthatatlan látnivalók lázálma,
Társaságok távolsága, támasztalan tárháza...
Zuhog az eső.
Loccsanása sárba, földre, sárgult falevélre,
Elnyomja szívemnek fájó hangjait.
Puszta szélén lágy eső,
Csöndjében ott állok.
Vajon mit remélek még?
Olyan régen várok.
Szótlan terül el az éj,
Ködfoszlány a tájon.
Lágy csókjával ma a szél
Vigaszt nyújt, ne fájjon.
Mert gyorsan illannak,
mert annyira fájók.
Mert kegyetlenek,
hisz az újrajátszásra hiába várok.
Van az úgy, van az úgy,
hogy a szívedben fáj az az út,
amit nem jártál meg, és nem élhettél át.
Amit mindig is úgy akartál.
Ha boldog vagy most, áruló vagy.
Feláldoztad mindened.
Mert ebben a bús, gonosz világban
boldog csakis az lehet
Tudatlanság posványába, bűnre készen születtem.
Lelkem tiszta vágyódása sártengerben lebeg lenn.
Tudatomra ébredésem titok, mely, ha lángra kap,
fehérré tesz körülöttem mocskos színű mocsarat.
Tudom, mit érzel,
Hogy szívedbe markol a gyász,
S hogy fájdalom könnye
Töri meg szemed lázongó sugarát.