Erdős Sándor
Csodálkozott az alkonyat,
eltűnt már a napsugár,
éj temeti a hangokat,
alszik már a kismadár.
Élt egy kecske, színe barna.
Nincs kalapja, csak két szarva.
Szőr borítja, nincs kabátja,
viszont van egy jó barátja.
Díszbe öltözött a páva,
csodálatos a ruhája.
Tollazatát szétteríti.
Tükörbe néz, tetszik neki.
Lezárult életünk egy fejezete,
búcsúzunk e meghitt helytől.
Megcsap új világ lehelete,
más világ vár ettől a perctől.
Sétált csacsi és a medve,
ám csacsinak nincs jó kedve.
Jött a róka és a csóka
nagy vidáman, jót dalolva.
A macska nem talált tejet.
Mi az, hogy ő most nem ehet?
Elege volt már belőle,
megy inkább a legelőre.
Nőtt a szárnya alá való,
hát fogyózott a kisrigó.
Ma nem eszek én gabonát,
bámulhat hát a nagyvilág.
Odakint, a tágas pusztán
apró pocok bolyongott.
Nem találja lakát, az ám!
Ki látott ily bolondot?
- Mi a fene mászik itten?
Ilyen állat talán nincsen.
Úgy néz ki, mint egy űrlakó,
a kinézete rendhagyó!
Bál van ma az erdőben,
répák sülnek a sütőben.
Lesz itt sok finom falat,
annyi van, hogy meg is marad.
Távoli horizont pára lepte képét
arcod napsugár színezte látványa fedi.
A Nap neked kölcsönözte fényét,
szép ívű homlokod búzakoszorú fedi.
Ma este is egyedül vagyok,
fejem felett néma csillagok
szánkázva felszántják az eget,
eszembe jut, ki már nem szeret.
Unta magát egy kisegér,
hát úgy döntött a kicsi Hümér,
elutazik nagyon messze,
a távoli végtelenbe.