Erdős Anita Andrea
Óvtál gyöngéden, amíg csak hagytam,
S elengedted kezem, mikor úgy akartam,
De szereteted nem apadt, bármerre is mentem,
Hisz kislányod voltam, vagyok, leszek, bármit is tegyek.
Naiv kis szíved bátran bízott,
Hazug szavakat nedűként iszod.
Szívemnek lángja, mely bennem ég,
Táplálja testem melegét,
Szemem tekintete, mely mindent lát,
Veled tudom, milyen a világ,
Kezem érintése, mely jóval, rosszal áraszt,
Kérdéseimre Te vagy a válasz.
Apró könnyed mit sem ér,
Benne csordultig szenvedés,
Marja szemed rejtekét,
Mossa arcod szépségét.
Egy eszköz vagy, egy marionettbáb,
Madzagon vonnak, bárhogyan is fáj.
Miért ejt rabul, miért fed el,
Mélyen magába altat el,
Csendben átadható lelkem szava,
Nincs titkom, adhatom magam.
Túl sok jót ne várj, ez egy bizarr világ,
A gazdagnak java gyűlik napról napra tovább.
Az élet csodája, az élet átka,
A léted célja és hibája,
A lélegzet mivolta
Így válik valóra.
Azt hiszed, már tudsz mindent,
Azt hiszed, ismered az életet.
Bár okosabb vagy attól, ki voltál,
De azt sem tudod, ki vagy úgy igazán.