Enuh
Rám szállt az alkony, megszokott látvány.
Fenyőfák reszketve húzzák magukra
bársonyos sziluett pokrócukat, alig látszódnak át a párán.
Talán az eső miatt, vagy talán tudják,
milyen szívemben az időjárás?
Elfáradtam hiányodban,
nem átlagos seb ez.
Megfoghatatlan érzés bennem.
Olyan, mint a hold fénye.
Tovatűnő horizonton,
ahol a víz és ég összeér,
ott hajózom én.
Tenger mezején te vagy a...
horgony vagy a vitorla?
Vagy a szél, mely megfújja?
Melletted szeretném álmaimat álmodni.
Álmomban másik világban járni,
míg te a valóságban őrzöd őket.
Hol a Nap, hol az ég?
Mi ez a rideg szürkeség?
Úgy vakít ez a tompa fényesség.
A táj már hóval betakart,
leheletem fagyott... itt van.
Fázom, hát immár újra eljött.
Porszem vagyok
csak a levegőben.
Oly parányi, jelentéktelen
ebben a jelenben.
Nem élek én, csak
létezem.
Egyszer eljön a pillanat,
mikor mindenki felel tetteiért,
jókért úgy, mint rosszakért.