Engler Attila
Te ott álmodban,
én már ébren szeretlek,
védtelen alakodban
ismét éjbe képzellek,
leplezetlen nézhetem...
Talán csak az étvágy hiánya
felejtette félig fogyva az almát
a régi idők emlékét idéző asztalon.
A nem túl nagy ablakok színén sápadt
függönyei összehúzva hanyagon,
közöttük oldalazva oson be a fény.
Gőz úszik víz felett,
füst alatt láng lebeg,
szikláról pereg a por,
lobban, s torpan az élet.
Rám szabott labirintusom felett
valami még mindig feléd vezet.
Késő bánat áll a fazék mellett.
Izzad. Szeme sarkából rozsdát izzad.
A lelkiismeret eldőlt idők gőzébe
hajolt keserű lehelet.
Ketten maradtak a lakásban,
ő és ami még meghalhat,
ahol a régi rend tárgyain,
a múlt eleven ujjlenyomat.
A gitáron csak három húr táncolt.
Megálltam, hallgattam, mert érdemes volt.
Odafenn a nyár az aszfaltra sült,
ő idelenn, egy-egy kacatfolt
között, vastag kabáton ült.
Utcák közé hízik a sötét,
félarany alatt alszik a város,
földig pihen a poros nesz,
zajt seper a napszámos éj.
Ha idődben nem romlott el száz óra,
s nem rozsdás benned a mutatója,
ha szemed tükre mögött
nincs semmi, ami törött.
Hiába írsz. A lap üres.
Elhajolt utcába varrt lámpatestek fényszoknyája alatt
megdézsmált kuka mellett, eső utáni sóhajba tereget
talált füstöt egy kihordott kabátalak.