Elbert Anita
A kövek nem beszélnek,
Nem dúdolnak új meséket,
A történelemről regélnek,
A tények benne henyélnek...
Ma becsukott szem az igazság,
Hol már nem nyílnak a tiszafák,
Kacsintanak rád az éjszakák,
Álmukban ők az ősatyák.
Mosoly görbül az ég peremén,
Könnycsepp gurul át a hegy tetején,
Katonás szavakon nyugszik az esemény...
A szó történelme te magad vagy,
Ha hőség van, ha jön a fagy,
Betűkre reszket az akarat,
Hogyha a rész vezet, akár a hangulat.
Üres szatyorból kilógó csend,
Hamis programba merülő szent,
Szótlanság a rend,
Mely olyan, akár egy vízcsepp.
Az értelmet keresve
Az jutott eszembe,
Sziromhullásba felejtkezve,
Porba és hamuba temetve,
Hogy a létet mindenki feszítse keresztre...
A szavak összekoccannak a drapérián,
Egy kulcs nyitja fel fantáziám.
...Égkékje olvad szavadba,
Elmúlik a menny pillanata,
S marad a por és hamu százada.
Zöld angyal, ki földre szállt,
Levélszirmaiba betűket zárt,
A halálból visszahoztál,
Harmadnapra feltámadtál.
Ring a tóban egy hullám,
Belemarkolok s elszáll,
A semmi rendje áll katonást
A fa karjaiba borulván.
Atomjaira iszkolt a táj,
Világ vége hangulat dukál,
Szirmaira borul a kristály,
Virág lett a vágy.
Esőre hajtja le fejét az éj,
Akár egy betű-kastély,
Kis cseppek, mint tojáshéj,
Vándorolnak az életért.
Kristályba fényt horgol az éj,
Mint főnix fészkében a fahéj,
Az életem egy titokzatos rejtély,
A szavakban lapul a tökéletesség.