Éberling József
Fotós korszakomból
Gitár pendül, dob zeng,
Színpadon a Bodega Rock Band.
Pista hangol, közben fülel,
Mikor milyen hang csendül fel.
Együtt nőni fel,
Észre sem venni, de az idő figyel.
Ránk tekintve így suttog:
"Örök fiatalok? Ugyan! Koldusok."
A folyó ölelkezve fojtja magába a nádat,
Ahogy játékos hullámai simogató táncot járnak.
Fájdalmas igény a szeretet, mint az éhség,
Ám a nádszál eltörni készül végképp.
Szemekből, arcokról,
Színekből, a világból.
A mennydörgésnél hangosabb gondolatok,
Örökké maradni akartatok, most hol vagytok?
Oly hosszú az út a mosolyhoz az álarcon át,
Hogy mire felszínre kerülne, le is törli a megszokás talán.
Szavakból szőtt szögesdrótok virágfüzérek helyett
Ejtenek minden nap számtalan sebet.
Bárcsak megpróbálnád,
Hogy a kiszáradt életfolyamokat újra táplálnád.
Bárcsak harcolnál,
Az igazság győzzön, ne az álnokság!
Bálint Edinának ajánlva
Ez nem álom, ez egy gyönyörű kép,
Két szép szem a jövőbe néz.
Messze lát. Lehet, hogy néha túl sokat,
Mit csak kevesen: A fákban élő óriásokat.
Az idő tükrében az ember mennyit ér?
Szélfúvásban indult-e, vagy viharba tér?
Hányan szánták cseppnyi hitét,
Majd irigyelték, mikor célba ért?
Nem mindig ringat az élet,
Eltévedsz, ha nem tartasz semmilyen célt észben.
Átveheted az irányítást, ha elhiszed,
A csend hangok nélkül tönkretesz mindent.
Nyitott szemmel álmodtam,
De utam azért tartottam.
S hol meredekek voltak a dombok,
Az álmok szárnyaltak tovább, ha lábuk meg is botlott.
Közönyös napok egy gyenge világban,
Felcsillant remények megpecsételt sokasága.
Méltósággal elvonuló napok,
Jajgató hajnalok.
Napfény a szemében csak egy villanás,
Gondolatok ezrei kergetik egymást, űzőjük a némaság.
Álmok szikráit tapossák szét lépéseik,
Ajkain tündökölnek a beleégett fájdalom cserepei.
Egyszer volt,
S az emlék ma már az elmén csak folt.
Csillagfüzér, ragyogó égbolt,
Zuhanó vadállat halált rikolt.