Éberling József
A távolban felzokog egy gitár
Túlvilági akkordokon át.
Üzen, ráébreszt,
Álmokat értet.
Lám, eljött az idő, mit vártál,
Az élet harca elől meg nem hátráltál.
S bár néha fogytán volt a bátorság,
Most mégis utolérted, mit úgy hívnak: Boldogság.
Már megszoktam, hogy rajtam mindenki csak nevet,
Mert őszinte vagyok, és ebben a világban mindez csak egy kereszt.
De hordom én, és vállalom minden súlyát,
S ha kell, felvállalom mellé a vele együtt járó, kínzó túrát.
Sokszor végiggondoltam, hogy mi lenne, ha?
Két betű, de sok mindent megváltoztatna.
Mert szerintem sok mindent megváltoztatna,
Ha az a két betű nem aggatna.
Álmatlan éjszakákon puhán vetett ágyon
Jön a gondolat csapongó szárnyon.
Hova tartunk, mit hozhat a jövő?
S vajon eddigi tetteinkből mennyi a jónak nevezhető?
Világunk okozta magának azt a betegséget,
Mi előidézi, hogy megszületik e kezdetleges ének.
Kezdődik ez a bennem oly sokszor felvetődő kérdésekkel,
Majd folytatódik a mások által unalmasnak ítélt nézetekkel...
"Ne menj!" - ezt sosem mondtad,
S közben tegnapjaim rongyait velem együtt csomagoltad.
Majd szakadt aljú batyum a vállamra akasztottad,
Végezetül pedig kezembe vándorbotomat nyomtad.
Emlékszel? Mindig csak menekültél.
Mennydörgésekkel teli napjaid el mindig esőcseppek űzték.
Hogy hova, vagy ki elől? Nem számított.
Azért a másnap mindig pár esőcseppet is felszárított.
Mit egy anya gyermeke iránt érezhet
Valahol már láttalak,
Mielőtt karjaimba zártalak.
Örökkön velem tudtalak,
Pedig még sosem hallottalak.
A sötét éjben húrok zakatolnak a görbülő térben,
Ferdére kopott, kunkorodó síneken elhalad melletted a ma, mint egy idegen.
S visszajátssza neked a tegnapjaid írta kottát,
Emlékeid pedig képeket vetítenek hozzá.
Egy parton élünk.
Árnyékunkon nap mint nap átlépünk.
Álarcunk mögötti képünk csak a víz tükre őrzi gondosan,
Mint kagyló a gyöngyét a körülötte kavargó homokban.
Láthatatlan pipacsok szegélyezte,
Festett mező az élet,
Melyen keskeny csapáson csalogat magához az enyészet,
Egy szakadék széléhez rohan alávetni magát a világvége.
Mindig a végtelenből jöttél,
Persze mindig kis időre meglepetésként.
Ha kértem, meghallgattál,
Majd mint múló álomkép, továbbálltál.
A csillogás fékezhetetlen lyukat üt egy vastag, szürke felhőből,
Hasonlóképp, miként az ekevas, csíkot vág a földből.
A másodperc életeket rabol az időből,
De ő csak ül ott, s egy különleges kottát körmöl.