Éberling József
Sír a csend a hűtlen időben,
Terhet cipel a lerakódó esőben.
Hideg ágyon langyos hazugság az álom,
Fogkő csikorog a megkopott zománcon.
Úgy éreztem, hogy rossz korban születtem,
László, az igazgató előítéleteket hozott felettem.
Bűnömül kellett vennem, mit nem én tettem,
Cserébe boldogan megalázva egy jobb helyre mehettem.
Keserű tény a vétke,
Mit a holnap talán felemészthet.
Törött tükrében egy másik világ,
Ha mesél róla, azt hiszik, vizionál.
Kiáltod: "Ne szállj ki!"
A szembe-széltől a kiáltás nem hallik.
Tétova léptekkel közelítve:
"Megsérülhetsz, ne szállj ki!"
Óriási vihar van. Menj! Dörög.
S a gondolatok özöne mennydörög.
Ágya őrzi teste melegét,
Otthonában raktározza minden szerelmét.
Elegáns feje leszegett,
Talpa alatt kúsznak a percek.
Ketten vannak, ő és a magánya,
A mindennapok elbocsájtó üzenete várja.
Egyedül, mint a borult égen hulló csillag,
Egyedül, mint a holdfény, mi a fagyott tavon csillan.
Egyedül, mint kóbor lélek a tömegben,
Egyedül, mint a zokogás egy vidám énekben.
Évtizedek üzenete csillan szemében,
Mit magával hozott megérkeztében.
Távoli csillogás minden pillantása,
Szeme tükre maga az ünnep ragyogása.
Hófödte hajnalon minden néma sóhajon
Láthatatlanul sereglenek a meggyötört angyalok.
Zárt szemeikben őrzik a remény finom lángját,
Mely még képes életben tartani mély fagyban szunnyadó lelkeik világát.
Mesék, gondolatok,
Ránk hagyott csodaországok.
Világok közt új világok,
Gyermekszívű csacsogások.
Megszoktad, hogy egyedül élsz?
Hajnalban felébredni mégis félsz.
Az utcáról feléd üvöltenek a trappoló, sebzett talpak,
Ellenőrzöd: zárva az ablak.
Míg zárt ajtókra koppantva a napfényt továbbviszed,
Akkor a befalazott lég már nem sötét, rideg.
Míg kérdések sora fejedben nem pihen,
Addig csak a kő, s nem a szíved hideg.
Gyuszi emlékére
Sikít a fém, csikordulva oldanak a fékek,
Immár a te vonatod is elindult, s többé már nem fékez.
Odafent mind neked állnak a vasak,
Felhőalagúton át egy jobb világ felé haladsz.
Költő lennék? Ugyan!
Csak bennem sok gondolat egyszerre suhan.
S ha a legtöbb alá is hull a végén,
Némely mégis megtelepszik az emlékeim terebélyén.