Éberling József
Megnyílt a Menny kárpitja,
napsugarat köpködött lefelé ásítva.
Egy szeméttelep felől bűzt sodort a szél,
a csillagok szemei mögül könnyeket tolt ki a sok elmúlt év.
Must színű alkonyat,
Elnyúló dinnyeföldek.
Szemeik kék vizében félénk sejtelmek,
Álombéklyó keltette rejtelmek.
Száraz levelek csontvázát sodorja a szél,
A gyertya a temetőben már csak gyatrán szüli a fényt.
A Nap a Hold mögé bújt,
S a közöny a csillagokban is sötétséget gyújt.
Egykoron zöld levelek száraz csontvázát sodorja a szél,
Csak a halál tart örökké.
Nyugodt, csendes az éj,
Suhan az idő fehér sirályként.
Ne menj, kérlek,
Nem létezhet az a vész, mi utolérhet.
Aranyló fák ágain, Vénusz tengerén,
A lét határának kezdetén.
Történt, mikét álmatlan éjjel a hajnalt vártam
Az ágyam szélén ülve, valahol Révedésországban jártam.
Egyszerre izzadtam s fáztam,
E világ nélküli világban kegyetlen víziót láttam.
A napsugár átesett a vízfüggönyön,
Majd immár vízcseppként szétporladt a kövek között.
De az utazása még csak most kezdődött,
Valami körbefonta a karmaival, a neve: Közöny.
A várakozásba kapaszkodva
Saját neve hallatán álmában lángra lobbant.
Olykor, mint a szél,
Bármit megérinthetett, de megfognia sose volt esély.
Ott ült az állomáson rongyaiba burkolva,
Ingén néhol gyolcs vegyült a lyukakba.
S csak nézte az üres síneket,
A peronokat, mik egykor vonzották az életet.
Vihar-tépte kabátban járt az utcán,
Lassan vívva a kilométerekkel tusát.
Szelíd, langyos telek, vad, forró nyarak,
S csak hívta az a hang.
Hátrakötött kezei láncának végén egy mázsás élet súlya
Nem engedi, visszahúzza.
Búcsú nélküli távozás a nap végén,
Bizonytalan a viszontlátás a kétes holnapok lévén.
Ha rózsa lennél,
Letéphetnének szépségedért.
Erőt sugárzó töviseid védenek,
De jöhetnek még önfeláldozó kezek.
4/4
Fénye ragyog, oly nagy,
Mégis temérdek a tömeg, mi mellette elballag.
Néhány gyermeki szem, mi rajta néha megcsillan,
De a felnőttek rohanó sodra azokat is görcsösen magával ragadja.
Nem lesz már csillag, aláhull,
Átélt bánatot, bűnt, fájó alkut.
Riadtan húzza maga után a csóvát:
"Ne lássanak, ne kívánjanak! Ez nem erről szól már."
Szerelem: káprázatos, ködös,
Lehangoló, felemelő, örök.
Görcsös kezek markolnak egy üres üstbe,
Szemüket könnybe áztatja egy hullócsillag füstje.