Ebergényi Anita
Ha meghalna édes lelkem,
örökre megfagyna testem.
Könnyessé válna szemem,
és nem hagyna élni szívem.
Temetetlen mélység,
melybe beleestél.
Nincsen menekvés,
csak lélektelenség.
Féltve őrzött emlékek
hazug szavakat suttognak,
melyek sose léteztek.
Magányos a lelkem,
nem ért meg senki sem.
A szemeim csordultig vannak könnyekkel,
melyek eláztatják testemet.
Ködbe burkolózik e táj,
a szívembe beköszöntött a szomorúság.
Elragad egy árny,
és nincsen többé áldomás.
Tétován keresem,
ami elveszett oly régen.
De ha nem lelem,
nincs semminek értelme.
Töröld el hát lelkemet,
mert hazugság lett minden!
Őszi levélként hullik alá
szívem egy darabja.
Hová tűnnek el az árnyak,
ha nem fújja el őket a szél soha?
1. Szívemben a harmatcsepp
óceánként tűnik fel.
Elrabolja lelkemet
és börtönbe űzi a testemet.
A lelkében tél,
a szívét körülöleli a jég.
Mardossa őt a reménytelenség.
A múltja nincs többé,
mégis hajtja tovább a remény.
Egy álmos völgyben járok,
és semmit sem látok.
Minden szellem már rég halott,
így semmi jót nem várok.
Feketében jár a vágy,
pókkisasszony csak várva vár.
Minden olyan homály,
olyan kétségbeejtően más.