Ebergényi Anita
Őszi levélként hullik alá
szívem egy darabja.
Hová tűnnek el az árnyak,
ha nem fújja el őket a szél soha?
1. Szívemben a harmatcsepp
óceánként tűnik fel.
Elrabolja lelkemet
és börtönbe űzi a testemet.
A lelkében tél,
a szívét körülöleli a jég.
Mardossa őt a reménytelenség.
A múltja nincs többé,
mégis hajtja tovább a remény.
Egy álmos völgyben járok,
és semmit sem látok.
Minden szellem már rég halott,
így semmi jót nem várok.
Feketében jár a vágy,
pókkisasszony csak várva vár.
Minden olyan homály,
olyan kétségbeejtően más.
Lehull a lepel,
és nincsen itt a kedves.
Mi lesz így a mindenséggel,
ha nem lesz meg a végtelen?
Szerelmes szívem
hangodra lelt.
Szerelmes szíved
hangomra kel.
Várnak már az angyalok
Nincsenek se képek, se hangok.
Olyan ez, mint egy álom,
egy régóta dédelgetett átok.
Robogok a mélybe,
nem láthat meg senki sem.
Egyedül a világ ellen,
most már mindent értek.
Elolvadt minden hó,
elveszett minden jó.
Odalett a bizalom,
mert elnémult a szó.
Szavak nélkül elér a rossz.
Egyedül semmi sem lesz jobb.