Ebergényi Anita
Egyedül szállok,
és ez fáj nagyon.
Te voltál a boldogságom,
de elhagytál egy nyáron.
Egy égésnyom a szívemen,
mert megnyomorítottad a lelkemet.
Örvénybe taszítottad a testemet,
a kiutat már nem is lelem.
El innen máshová,
ez itt a Halál!
Szólít és csak vár.
Nem is keres, de mégis megtalál.
Titkaidat az eső mosná el,
ha nem keresnéd a sötétséget.
Hazug szavakat vésel a lelkembe.
Ha meghalna édes lelkem,
örökre megfagyna testem.
Könnyessé válna szemem,
és nem hagyna élni szívem.
Temetetlen mélység,
melybe beleestél.
Nincsen menekvés,
csak lélektelenség.
Féltve őrzött emlékek
hazug szavakat suttognak,
melyek sose léteztek.
Magányos a lelkem,
nem ért meg senki sem.
A szemeim csordultig vannak könnyekkel,
melyek eláztatják testemet.
Ködbe burkolózik e táj,
a szívembe beköszöntött a szomorúság.
Elragad egy árny,
és nincsen többé áldomás.
Tétován keresem,
ami elveszett oly régen.
De ha nem lelem,
nincs semminek értelme.
Töröld el hát lelkemet,
mert hazugság lett minden!
Őszi levélként hullik alá
szívem egy darabja.
Hová tűnnek el az árnyak,
ha nem fújja el őket a szél soha?