Drozdik Álmos
Az ágy alussza álmait,
padlást rezeg a néma lom,
lapátján zúgó, és meder
moraját hajtja a malom.
Mély hallgatásban a konyhaszekrény.
Az ófüggöny egy ék alá hasal,
s a szőnyegről a parkettára kent fény
porból-táncában nyújtózik a hall.
Rozmárénekben és hódfog-árván
lent csillogott és visszhangzott a kút,
ahogy az égi Cseresznye világán
a hold reszketeg nappá pirosult.
Cseresznye zúg, az ég reped,
a membrán meddig bírja még?
Szemhéjam álomért eped -
szélcsenddel szól, ámít az ég
Mondd csak, az óceán
a kéklő mély ege?
hátán vulkán-sziget
napfénylő bélyeg-e?
Keresem a csomós lisztben,
a romlott tej alján is lesem,
bár harcsa borzolja a hálót,
nem válik húrja, ere sem...
A kék homályon átszakad,
a fürge vízen átreped,
megilleti a válladat,
az arcodat, a térdedet
gyöngyház-arc macskaszemein
a hajóorrból Szent Evelin
térít holdas neveket
s vele dúdol a szeretet
hold fénye lapul a hajlatokban
kívülről zörget ki engedi be
lánc és a csörgése fent a falra koppan
lényeget cserél nincsen senkije
Törékeny volt a Hold íve aznap,
nyűtt jégüveg volt a porcelán mennybolt,
s mint mikor a szomszédban falaznak,
a víz tükre is halkan törékeny volt
Hideg falak hideg homályán
emeltem tettre a kezem,
reszketeg görbén inal a pályám
percek dobsorán sebesen.
Teremj, körökbe csalt idő!
Falakba zárt sugár, ragyogj!
Magány sziszeg, s a szédítő
smaragd-szegélyes áramok...
Áprilisra nyílt a kerti trágya -
novemberre, de hát szép hazudni:
az idő is csak nevetség tárgya,
mint akármely volt diák alumni.