Drozdik Álmos
A dőlt kártyát feledtesd,
pakli alá vonulva
nem talál helyettest,
aki durva
Teremj, körökbe csalt idő!
Falakba zárt sugár, ragyogj!
Magány sziszeg, s a szédítő
smaragd-szegélyes áramok...
Áprilisra nyílt a kerti trágya -
novemberre, de hát szép hazudni:
az idő is csak nevetség tárgya,
mint akármely volt diák alumni.
Kilenc kendőt kötöttem,
vasból leheltem őket,
hasábra ráhánytam
darabka keszkenőket,
keszkenőket fényből,
keszkenőket táncból,
rücsök hasábfa híjja,
lángolj!
Fontam csalásból nyalka terítőt,
darált juhmájjal eszem az időt;
torzsáknak dalolom száz kínom-bajom:
búzámat lopja félszemű majom.
...bencéink csuhája már kicsit poros tán,
szólamok kergetnek, s regulák keze, rég
bezárt a tenyér, mint falon a borostyán
Kitárom puszták éleit, és elnyúlik a gondolat,
kitárom arcom síkjait, s elnyúlik a pusztaság.
Tevelépttel vagy póklábon a rőf ujjnyi vagy végtelen;
s ki mondja meg: az ebnek a cukor, ha méreg, édes-e?
Egykor a Nílus szoknyáját sodorta,
s partján elkapott juhot-gyermeket,
múzeum falára nyílik ma a torka,
bőrében tárca, olcsó arc-kenet.
Háromló türelem, fapadok halsora,
dühít a fenti szél, padlások, rozmaring,
viruló gyöngypenész, vegybárgyú mostoha,
kába húr szünetel, párja orozva ring.
Lámatetem, lámatetem,
a harmadik kórót ültetem,
s a gerincükön feszült karón a
távol ül, s birka-róna.
Kegyes légy hát! S hol malommá fut össze
Oly sok bérc-magas csermellyé esése,
Nőjön templomod, ó, vizek örökre
Dermedő s szétugró húsába bevésve,
Eltakart erő, mi tajtékján felejtett,
Néhai gigászok tüdejébe párát
Zöld mélység nyomásán roskadozva rejtett,
Vert acél tükrein keresve a párját...
Mint a gúnyszó varjúfa-begy,
csipák csendje pöröl veled,
felhő keblén szürcsöl a hegy
édes búzavirág-tejet,
ahogy rojtból szikrát szór rám
égi tavam, égi tócsám.
A mi utcánk olyan utca,
földön hever ég s föld cucca,
a szeméttől orrig látni,
de van parti, partizáni.