Driszkó Dóra Éva
Kalapál a szívem,
Nemrég én sem tudtam, igen!
Újba fordult hitem,
Nem hazugság a rímem.
Üvöltik néha a neved az utcák,
Mert mindenki s ők is tudják...
Elmentél, nem itt maradtál,
Hiányoddal fojtva martál.
Szuszogsz, szuszogsz.
Horkolsz,
Karjaimba bekuckolsz.
Lélekben már dorombolsz...
Parfüm- és rózsa illata szállt a szélben,
De ránk omlott, ránk fagyott minden a télben.
Miért élnek nők a bolygón?
Mindenem imbolygón
Mozog a semmibe.
Amikor viszket a hátam közepe,
Nincs senki, ki elérje.
Kellenél, igen, Te.
Tükrei vagyunk önmagunknak szüntelen...
Szívünk dobban mégis nesztelen.
Ha Isten vagy, ha ember,
A szíved nekem nem kell.
Légy az enyém teljesen,
S ne részben, feleslegesen.
Ha üvegből lennék,
Vajon meddig néznék,
Hogy a forró lég
Pattint szét?
Anyám haknizik
Az emberek azt hiszik,
Hogy aki olvas pl krimit...
Ötévnyi szavam vár rendezésre,
De hogy idegrendszerem erre kitér-e,
Kiderül majd húsz év múlva-idénre.
Haza akarlak vinni,
Szépen elcsomagolni,
Szeretnélek hívni,
De sorsunk meg kell még írni.