Driszkó Dóra Éva
Csak én jöttem meg, kedvesem,
Bocsánatot kérek csendesen.
Magamnak
Egy személybe voltam mindig szerelmes, a szerelembe,
S nem a kiszemelt emberbe.
Őszintén be kell valljam,
Ha szerelmet hittem, szavakkal csaltam.
Testeken a selyem,
Érzéki érzelem,
Gyönyörű végtelen,
Át halálon, életen.
Harc az álmokért,
Élet mindenért.
Mosoly a végzetért,
Könny meg semmiért.
Egyetlen csillag világít csak nékem
Odafent, a sötét égen.
Ágyamból legalábbis csak egyet látok,
Ránézek ugyan, de semmit sem kívánok.
A szabadban játszott a hegedűművész,
Nem félve, hogy tehetsége elvész.
Olyan helyekre tudok eljutni,
Ahova más senki.
Van egy örök bérletem,
Amivel nem tévedtem.
A helyről, hol valójában sosem volt csend.
Azt hiszem, boldog voltam ott,
Hol rég csend honolt.
De az ilyesfajta érzésem már régen holt,
Rég nem volt.
Hallgat az erdő, néma fuvallat.
Csúszol a sárban, valaki kacag.
Egész reggel csinosítottam magam, magam.
Úgy, mint kinek délután, randevúja van.
Hófehérbe öltöztem,
Hogy az időnek tetszem.
Tiszta lennék teneked,
De lelkem koszos. Nem lehet.
Egy óra tizenkettő,
Jó éjszakát, te tekergő.
Egy óra tizenhárom,
A szerelmed vágyva várom.
Nem bírom feldolgozni
Azt, mit a múlt tud okozni.
Összetörtetek egy még alig életet,
És az egészet észre sem vettétek...