Dornis Szilvia
Felírlak az égre,
a hűs hajnali szélbe,
izzadó felhőkbe,
büszke hegytetőre,
szikrázó napfénybe,
ajtóm üvegére,
szemeid tükrében...
elsiettem a percet
mintha az lett volna az egyetlen
színes mozdulat szürke testemen
halkan lépked az élet
Úgy nevettem, mintha nem lenne több nap,
hangot adtam, és közben kapaszkodtam...
Megyek a Holdra
vagy a Földbe,
oda, ahol egy sóhajtásnak is súlya van,
ahol még van egy kevés érték
vagy néhány őszinte érzés,
valami lényegesen-tisztán jó,
az öregedő szemmel látható
Megtaláltam az irányt,
a szemem előtt lehetett, de a hiány
nem engedte, hogy lássam:
nehéz volt sötét szívem, súlya a társam.
kijátszottam a sorsom -
elhagyatott álmok sötét utcáiban
remegő kézzel szedegettem a reményt,
többször elvesztem egy szívdobbanásban,
máskor csak futottam a kevesebbért.
Ha én lennék az ég,
az összes csillagot
a karjaimba venném,
s velük együtt ragyognék,
míg lehet, amíg tart az éj.
Habkönnyű felhőkön ringanék,
magasról figyelném a magányos...
Kicsiny gyermek vagyok,
nem árthatsz: esetlen,
védtelen lelkem vakon
rohan előled: mesékbe
zárom a felnőtt létet,
két világban lézengek.
Látni akarom a neved, olvasni
a napokon át várakozó betűket,
utólag már nem tudom letagadni,
hogy nem lesz több teleírt lap a könyvünkben.
Mozdulatlan az est.
Megtapadt csend
lopakodik be
a résnyire nyitott ablakon,
elfáradt nyár
édesen fűszeres illata száll
az elhagyatott utcán.
Várjuk meg a perc végét,
ne rohanjunk, időnkből még
maradt örömnyi egység,
szívünkben tán az utolsó...
Az életkedvem úgy tűnt el,
mint az éj sötétje: észrevétlen,
narancsos pirkadat falta fel
szuszogó békém, fekete csendem
nyitott szememben, létem elveszett.
Idegen könnyek bújnak
meg az arcokban
pajzs-mosolyok mögött
ringó gondolat...