Domonkos Jolán
A hegytetőre
tábortűz illik,
roppan a rőzse,
lángja felizzik.
Szeszélyes évszak, napsütés kínoz,
csordul a bőség, kehelyből iszom
kifacsart alma mézédes levét,
a szőlőtőkén néhány seregély
rózsaszín fürtről csen finom szemet,
a füstifecskénk nem fog már legyet,
elrepült délre a kedves madár,
üres a fészke, mert elmúlt a nyár.
Nádas vizéből vadkacsa rebben,
zajt csap a szárnya csendes berekben.
Hajnal hűvös, sápadt kékjén,
búzamező arany szélén,
hajladozó kalász szárán,
egy zöld tücsök pici lábán
bársonyba bújt dallam csendült.
Nincsen most már egy darabban,
meghasadt az égi paplan.
A felhőből szálltak alá,
repültek, mint szabad madár.
Hegygerinc hátán kecsesen táncol,
faágak között gyakran viháncol,
nyargal a réten, virágot szakajt,
sohasem ül le, hiába a pad.
"Zápor suhogott az irtáson át,"
villám fénye cikázott a távolban,
esőcseppek verték az út porát,
a mennydörgés robaját sem álmodtam.
Fehér papíron szép színes álom,
a fekete betű mindent átfon,
szerelmet őriz az ékes írás,
mindent dicsőít, semmit se bírál.
Tündérkéim, repkedjetek,
szépítsétek meg a teret,
javítsátok meg a házam,
többi munka ma még várhat.
Édesapám, elbúcsúzom,
hozzád verset sosem írtam,
lehunytad már mindkét szemed,
kint fekszel egy hideg sírban.
Lent a völgyben fürge patak
csörgedezik, tovaszalad.
Vihar dúlt még tegnap este,
a szép erdőt körbenyeste.
Sóhajtoznak az öreg fák,
megtépázott lombkoronák.
Tárva volt a tündérkapu,
átléptem rajta én bátran,
amit láttam, az nem tabu,
mesélhetek róla másnak.
Kellemes szellő, fa alatt árnyék,
dalos madárként messzire szállnék.
Sarjad sok kis rügy, ébred a világ,
vadszázszorszépet friss szellő cibál,
a tavasz színe cseppent a rétre
hóvirágfehér ibolya kékje.