Domonkos Jolán
Az égboltról napfényt csentem,
önfeledten felnevettem,
amint elhagytam az iskolát.
Nyusziföldön húsvét előtt
izeg-mozog a sok munkás,
tojást fest kicsi és felnőtt,
szorgalmasak, meg nem unják.
Áprilisi csélcsap szellő
terelget pár gomolyfelhőt,
ami még a télből itt maradt.
Ragyog a kikelet, zsarátból tűz lobban,
pillangó-méz ajkad ízlelget, csókolgat.
Ezer színes virág súgja most azt neked,
ha szíved kitárod, újra boldog leszel.
Vad, mélykék égen,
felhők tövében
bújócskát játszik
a napsugár.
Gyümölcsfákon tündér tipeg,
megsimogat minden rügyet,
felhők mögül les pár napsugár.
Lehetnék egy könnycsepp a szemed sarkában,
és onnan gördülnék, zuhannék a szádra,
egy kicsit megsóznád velem az életed,
valóssá téve azt, ami ma képzelet.
Kunkori felhő, pamacs az égen,
tavaszi napfény ragyog tövében,
pár bolyhos barka ébred az ágon,
esőcsepp csillan egy hóvirágon.
Hajnali pacsirtaszóra ébredtek
az odvas tölgyfákban élő kis manók.
Csütörtök reggel csillogó szemekkel
indultak fogni száz tarka pillangót.
Az égboltot gyertyafénykristály
díszíti fent a magasban,
százmilliónyi csillagcsokor
szikráz a kékbe aranyat.
Galamb szeli át az eget,
patakparton zöld gyík szalad,
az erdővel benőtt hegyen
őzbak legel a fák alatt.
Csókot éjjel a Hold lehel felém,
szempillámon érzem ajkait,
álomittas bódulat fényegén
suhannak kék angyalszárnyaim.
Lezárul egy korszak, búcsúzik december,
január köszönt ránk vidám, új színekkel.