Domonkos Jolán
Könnyű csipkék holdfényes éjt takarnak,
csendes a környék, mélyen hallgatag,
magány könyököl egy oszlop szélére,
lámpaláng suttog gyengéd szavakat.
Dér ül a faágon,
határban szél süvölt,
elmúlt már karácsony,
porlik a hófüggöny.
Ezüsthold fénye hullt az én fámra,
hópehelycsipkés volt a ruhája.
Kint állt az utcán, bátor volt, erős,
nem hajolt meg egy villanydrót előtt.
A Mikulás szánját
rénszarvasok húzták,
vidám csengettyűhang
kísérte az útján.
Kővé dermedt Csiga Áron
a szokatlan, új látványtól.
Kidülledt a két nagy szeme,
leesett a szemüvege.
Elmélkedés mindenszentek napján
A sírokon sok szép virág,
mindenszentek napja van,
csendes, békés most a világ,
szeretteink alszanak.
A hegytetőre
tábortűz illik,
roppan a rőzse,
lángja felizzik.
Szeszélyes évszak, napsütés kínoz,
csordul a bőség, kehelyből iszom
kifacsart alma mézédes levét,
a szőlőtőkén néhány seregély
rózsaszín fürtről csen finom szemet,
a füstifecskénk nem fog már legyet,
elrepült délre a kedves madár,
üres a fészke, mert elmúlt a nyár.
Nádas vizéből vadkacsa rebben,
zajt csap a szárnya csendes berekben.
Hajnal hűvös, sápadt kékjén,
búzamező arany szélén,
hajladozó kalász szárán,
egy zöld tücsök pici lábán
bársonyba bújt dallam csendült.
Nincsen most már egy darabban,
meghasadt az égi paplan.
A felhőből szálltak alá,
repültek, mint szabad madár.
Hegygerinc hátán kecsesen táncol,
faágak között gyakran viháncol,
nyargal a réten, virágot szakajt,
sohasem ül le, hiába a pad.
"Zápor suhogott az irtáson át,"
villám fénye cikázott a távolban,
esőcseppek verték az út porát,
a mennydörgés robaját sem álmodtam.