Domonkos Jolán
Fehér papíron szép színes álom,
a fekete betű mindent átfon,
szerelmet őriz az ékes írás,
mindent dicsőít, semmit se bírál.
Tündérkéim, repkedjetek,
szépítsétek meg a teret,
javítsátok meg a házam,
többi munka ma még várhat.
Édesapám, elbúcsúzom,
hozzád verset sosem írtam,
lehunytad már mindkét szemed,
kint fekszel egy hideg sírban.
Lent a völgyben fürge patak
csörgedezik, tovaszalad.
Vihar dúlt még tegnap este,
a szép erdőt körbenyeste.
Sóhajtoznak az öreg fák,
megtépázott lombkoronák.
Tárva volt a tündérkapu,
átléptem rajta én bátran,
amit láttam, az nem tabu,
mesélhetek róla másnak.
Kellemes szellő, fa alatt árnyék,
dalos madárként messzire szállnék.
Sarjad sok kis rügy, ébred a világ,
vadszázszorszépet friss szellő cibál,
a tavasz színe cseppent a rétre
hóvirágfehér ibolya kékje.
Az égboltról napfényt csentem,
önfeledten felnevettem,
amint elhagytam az iskolát.
Nyusziföldön húsvét előtt
izeg-mozog a sok munkás,
tojást fest kicsi és felnőtt,
szorgalmasak, meg nem unják.
Áprilisi csélcsap szellő
terelget pár gomolyfelhőt,
ami még a télből itt maradt.
Ragyog a kikelet, zsarátból tűz lobban,
pillangó-méz ajkad ízlelget, csókolgat.
Ezer színes virág súgja most azt neked,
ha szíved kitárod, újra boldog leszel.
Vad, mélykék égen,
felhők tövében
bújócskát játszik
a napsugár.
Gyümölcsfákon tündér tipeg,
megsimogat minden rügyet,
felhők mögül les pár napsugár.