Domonkos Jolán
Tündéri történet
Halványlila tüllruhában
táncra perdült a zöld réten
aranyhajú tündérlányka.
Óvatosan, félve néztem.
Csillog a napfény néhány vízcseppen,
víg virágszirmon ébred a reggel,
a langyos szellő fákat csiklandoz,
magához ölel édes illatot.
Tündérföldi tündér vagyok,
szemeimben csillag ragyog,
ha rád nézek, látom fényruhád.
Felhők mögül kibújt a nap,
ablakomon bekopogott,
azt súgta, hogy itt a tavasz,
harmatcsepp ül a szirmokon.
Kiskertemben jácint nyílik,
csengettyűs füzérvirág,
sötétlila harangocskák
fejecskéi néznek rám.
Barkaágra ült a tavasz
hóvirágok szirmáról,
suhant át csendben a ravasz
a patakparti szikláktól.
Tapsifüles és családja
hímes tojást festenek,
ügyeskednek, szorgoskodnak
a kicsi nyuszikezek.
Elmúlt a tél, te is látod,
nem kell már a nagykabátod,
hívogat, csalogat, jön már a tavasz.
Hóvirágra leltem
Tavaszi szellő túrt a hajamba,
megcsiklandozott száz napsugár,
lábam megtorpant egy csokor előtt,
fa tövén kinyílt pár hóvirág.
Kaszinó nyílt a pokolban,
kongatta egy nagy harang,
repültek a bűnös lelkek
az ördöghöz le - haza.
Egy percre megállt az idő,
egy percre szerettelek,
egy percre hatott vonzerőd,
egy percre rabul ejtett
a tekinteted.
Sötét szemed elvarázsolt,
belenéztem, s újra nyár volt.
Szeretlek Kedves,
ne felejtsd el,
kedvem ne szegjed,
nevettess meg!
A parázsló felhők mögül kibújó nap
ezernyi csodával hívogat, csalogat,
megtölti szívemet szeretem érzéssel,
szabad szárnyalással fent a nagy kékségben.