Domonkos Jolán
Aranyló napkorong
ég és föld határán
zöld dombra teríti
még izzó palástját.
Esőcsepp libben a felhős, szürke égen,
friss illatot áraszt, míg lehull a mélybe.
Pipacsfejekkel játszik a hajnal,
piros kelyhekben pár cseppnyi harmat...
Rosszcsont manó mesekönyvben
vicsorított egy nagyot,
nem tetszett, hogy fintorog rám,
fordítottam egy lapot.
Gyere, május, simogasd meg szívemet,
Tavasz melegét csókolgasd arcomra,
Felejtsem el azt, kit elveszítettem,
Olvaszd fel bennem a téli fagyokat.
Megérkezett május, kiöltözött szépen,
smaragdszínű fűben virágokon lépdel.
Anyám homlokán sűrű gondfelhő ül,
már fiatalon őszbe borult a haja,
a múltban élve siratja rossz sorsát,
bár tovább léphetne, ő mégis ott marad.
Berki szellőrózsa
hófehér virága
tavasz szőnyegeként
borul rá a tájra.
Gyere, fonj pitypangkoszorút,
Erdőtündér, zöld ruhámhoz,
Rétre arany napfény borul,
Meleg szél bújik a fákhoz,
Egek hátán felhő vonul,
Kikelet van, tavaszlábnyom...
Nagycsütörtök a gyász napja lett,
új vírustól retteg a világ,
karanténban töltött vacsora,
üres utcákon csend és hiány.
Tavasz ujja színeket fest,
ághegyekre bimbót pettyez,
szirmot simít, rügyet fakaszt,
madárdallal betakargat.