Dobosi György
Kis virágok beszélgettek,
de néked már nem felelnek,
eltördelted a szárukat,
megszüntetted szép álmukat.
Csillagot nézzed az éji tájban,
úgy gyönyörködjél az éjszakában,
látod, a Hold is mosolyog néked
olyan kedvesen, mint a Nap délben.
A jót keresd, bármily furcsa a világ,
nehezen találod, mondj el egy imát,
akkor nézz magasra, figyeld az eget,
fentről az Isten is segít majd neked!
Ezeréves álmunk is már
szép csendesen véget ér,
kismadár egy gyenge ágról
elrepül és messze tér.
Szakad a nagy eső,
nemcsak gyenge zápor,
bejut a pincékbe
oly nagyon sok házhoz.
Vörösen izzik a reggel,
valahol mégis fekete,
háborog most a nagy tenger,
van, ami végleg elveszett.
Megszülettem, most halljátok,
azért vagyok kicsike.
Ha én egyszer nagyobb leszek,
mesél nekem Gizike.
Nagy csodákat nem várok én,
nem is fogok nagy halat,
amit érzek, azt leírom,
úgy őszintén szárnyra kap.
Csokis sajtot hozott nékem,
üvegben meg kakaót,
pedig nekünk tehenünk volt,
de az mégis csoda volt.
Emlékezés
Lázmérő tokjában rejtett titkos levél,
utókornak hagyva végső becsületét.
Szerette hazáját és védte a népét,
meg akarta kötni a legnagyobb békét.
Anya hiánya
Könnyeket ejt korán a keserű hajnal,
most tétován, némán, de valamit kutat.
Egy kisleány szomorún keresi utat,
anyját megtalálja, de útban egy lakat.
Kockahas a hordóban,
nincs is bor a korsóban,
jobb lesz neki dolgozni,
attól tud tán lefogyni.
Múltad a tiéd, ne tagadj semmit,
úgysem kapsz érte boltban egy veknit,
tudja azt rég már az egész város,
kilencből nem lesz holnap sem páros.