Dobosi György
Dongó szállt egy cérnaszálon,
szabadulna mindenáron,
de elrágni nem lehetett,
foga nem volt, mit tehetett.
Kicsi ember azt álmodta,
hogy ő lett az óriás,
nem kell néki kicsi létra,
elérje a trombitát.
Ebédelni készült, de kés nem volt nála,
így lassan nyúlt bele kicsiny tarisznyába.
Kenyeret vett elő, meg egy jó nagy kolbászt,
lassan enni kezdte, málnát ivott hozzá.
Ember vagy Te is, ha más a színed,
Munkába mindig magadat viszed.
Gúnyolnak téged, és ezt Te hagyod,
Dolgozni nem látnak, talán vakok?
Még nem értem el a célig,
tán elérem én!
Ha megkapom én az elveszett időért,
vagy küzdhetek tovább.
Lehet, hogy álmodom mégis a célt,
s nem érem el?
Kisgyermek a nagy sötétig
a szomszédban maradt,
mivel félt a köszörűstől,
egy kicsit ott ragadt.
Hogy nézel majd húsz év múlva
gyermeked szemébe,
vajon mai makacsságért
mit is kapsz cserébe?
Lepke szállt a kis macira,
aki linzert evett,
ezért gyorsan megkínálta,
hogy éhes ne legyen.
Ó! A szegény boszorkánynak
nagy seprűje elveszett,
így nem tudott már repülni.
ezért sokat mehetett.
Csukd be a szemed és álmodj,
ugrik egy nagy fehér táltos,
szőke herceg, aki ül rajta,
gyorsul, mert dől már a pajta.
Tiszták a lapok,
csak betűk vannak benne,
sehol egy folt,
szamárfül nélkül
árválkodik a polcon.