Dobosi György
Kívánok szép reggelt,
nyugodtabb napot,
a felkelő Nap is
tán szebben ragyog.
Csukd be a szemed, érezd a lelkem,
nyisd ki a szíved, hogy meg is leljen.
Száguld a lelkem, akadály nincsen,
ha odaér majd, rendben lesz minden.
Érző lelkek, hogyha egyszer
végre összeérnek,
megmutatják a világnak,
együtt mennyit érnek.
Ébredj! Ne álmodj tovább!
Tudom, mesében vannak nagy csodák.
De ébredj!
Lássál, ne csak úgy figyelj,
mint aki azt hiszi,
hogy minden elveszett!
Süvít a golyó, most egy kis szünet,
egy lelkész oson, és nem gyújt tüzet.
Terepet nézi, túl nagy a veszély.
Elfogják talán? Nem ad rá esélyt!
Szomorúan néz a múltba,
mikor még szép volt a világ,
nagyapó mosolygott őrá,
esténként mondott egy imát.
Micsoda világban élünk,
hol ember már Istent játszik,
támad ő élőt és holtat
végső, nagy szakadásig.
Angyalszárnyon megy a lelked, eljut ő az égig,
de itt lentről barátaid könnyes szemmel nézik.
Együtt vagyunk nagyon sokan, de semmit sem látok,
távozásod összetörte megszületett álmod.
A kis Bambi nagyra nőtt,
el is ment Budára,
ahogy ő most jobbra néz,
rálát a Dunára.
Van egy kis fenyőfa, rajta néhány dísszel...
alá is van írva: Kérlek! Ezt ne vidd el!
Tavaly még itt pihent, ki e pár díszt vette,
énnekem hagyta meg téli ünnepekre.
Fenyőfán van egy kis angyal,
mindenkinek játszik,
nem szomorú ő akkor sem,
ha ajándék nem látszik.
Nagy, lila ködben süllyedő falak,
fehér kendővel csak tovább halad,
de közben mégis úgy forgat szelet,
azon az úton csak továbbmehet.
Régi zenét dúdol a szél,
új hangszeren játszik,
nem tudja még, hogy mennyit ér,
az idő meg vásik.
Szegény, öreg Télapónak
eltörött a szánja,
de aztán nagy csoda történt,
kinőtt a két szárnya.