Dobos Tamás
Kezemet szorítva félelmeim vezetnek
kiégett létezésem sivatagán át...
Az idő nem segít. Az emlékek elenyésztek...
Nomád lelkem nem leli táborát.
Szétszakad a tér... s
a karakterem akusztikázik...
Érzem a semmit... kívánom...
Nem értik. Én nem mondom...
Csak egy vagyok.
Nem tudom, te mit látsz...?!
Tenyeredben arcom az ok...
Itt vagyok, de vak vagy...
Egy színtelenül élő automata
a tükörképed maga... s
még te sem tudsz róla...
Mindenki úgy csinál, mintha
minden rendben volna.
Elhiszik hitetlenkedve.
A valóság egy szoba...
Egy várószoba...
Zeng a távol...
Közelebbről harsog,
Forrong a vér...
Még nem futott ki
A mezőre, bárhol bátor
Lehetne, de nem tehette meg...
Nektek mondom
Én tudom, hogy Ti olyat
tudtok, amit valójában nem.
Olyanban hisztek, ami nem ér semmit.
Hazudtok és hazudtok.
Nézitek a külsőség kontúrjait
egy sztereotípiáktól hemzsegő tudattal.
Ma fújt a szél...
Gondoltam, erősek a szárnyaim...
Esett az eső. Azt hittem, igazi...
Igazi, amit hittem... de
papírszárnyakkal repültem...
Álomtalan a lét...
Nincs érzékelés, csak
a semmi...
Egy szó, ami
innentől optimálisan
valami...
Arcot maró könnyeken
árad lefelé a lelkem...
Tovább, le a folyón, ahol
megtaláljátok a testem...
Felfelé kapaszkodó kéz,
sötétben tapogatózó,
önelemző elmenéseket
fejt meg a remény
utolsó szikrája...