Diószegi István
Már régóta titkon figyeltelek
boldog voltam, hogy melletted elmehetek
elkaphattam egy pillantásod
érezhettem az illatod
nem volt ez csak egy pillanat...
Ha felkérnék a szobrászt,
hogy a szépséget formázza meg
a modell te lehetnél
arcod, mosolyod, alakod őt is megigézné
nem tudná befejezni a művét, amit elkezdett
mert elragadná a képzelet...
Könnycseppek szaladtak végig orcádon
Melyeket én okoztam
Átkozom a percet hogy akkor kimondtam
Kimondtam, hogy nem szeretlek...
Jól gondold meg, mit és hogyan teszel
Mert a rossz élmények soha nem vesznek el
Megbújnak hátul a szív legbelső zugában
Meghúzzák magukat néhány pillanatra
Időnként észre sem lehet őket venni...
Látom a szemeit, minden nap látom
Hallom a hangját, minden nap hallom
mégsem érzem közelségét...
Szépséget, kedvességet, szerénységet, gyengédséget kerestem
Nem gondoltam hogy mindezt egy helyen meglelem
Azt képzeltem némelyikről le kell mondanom
Mindegyiket egyszerre nem akarhatom...
A hajnali nap erősen süt, madárcsipegésre ébredem
jóízűen alszol még mellettem
Nézlek nem tudom levenni rólad a szemem
mozdulni is alig merek nehogy felébredj
A reggeli kávét együtt kortyoljuk...
A legboldogabb álmomban voltam,
mert együtt voltunk, nevettünk
és én megcsókoltalak...