Dezsőfi Ferenc
Tavasszal elkezdődik minden,
Ilyenkor hűvös félelem nincsen.
Tavasszal a nap kúszik az égre
Madárfüttyel, lágy széllel kísérve.
Hogy szeretlek téged,
Talán nem is érted.
Ahogy áll a víz a tóban,
Ahogy egy kő belecsobban.
Arcodat nem látom,
Mert túl távol vagy tőlem,
Lényedet nem találom.
Huszadszor léptem ebbe a névbe,
Ez vagyok én, legalábbis a nevem,
Ez mindig megmarad nekem,
Léphetek akárhányadik évbe
Berlin nagyváros, csodálom,
Berlint megérteni próbálom.
Hová és merre menjek,
A káoszban el ne vesszek.
Miért nem mondom ki?
Hisz belsőmet úgy nyomja,
Látom, ahogy a haját fonja,
Odamennék, és fülébe súgnám,
Hogy te vagy az én múzsám.
Várom a holnapot,
Mert a mai nagyon rossz.
Kezem, ruhám tiszta kosz.
A kocsi sárba tolatott.
A Hold takarja a Napot
De ettől még nem változik napod
És nem láthatod
Kiégeti a szemed
És arra még szükséged lehet
Szerezz egy szemüveget
Azzal nézheted...
Negyvenhetedik születésnapjára
Negyvenhét lettél, bizony ám,
Öregebb lettél, apám.
De az évekkel bölcsebb is leszel,
S másokat is boldoggá teszel.
Elpusztult most a macskánk,
Nagy bánatot hagyva ránk,
Kicsi volt még s szerény,
Most földben nyugszik szegény.