Demény Szabolcs
A szerelem purgatóriumában
egy utolsó öleléssel
behullottam
a semmi közepébe...
Mikor barna hajadba fújt a szél,
az Isten igazított egyet a pacuha világon.
Megvajúdta a reggelt a hajnal,
s ködfürtös csókba zártam ajkaid.
Forrón ömlött, mi emberi.
Szerelmünk halandó magvai.
Tűz fényénél alszik a kedves.
Odakint az erdő titkos és csöndes,
Valaki lopódzik, zizzen az avar,
Holdvilágnál tündéri kacaj ébreszt fel.
Fészekbe bújik a hópehely,
fészekbe bújik a szellő.
Elmúlik s újra éled
a hó-takarta téli erdő.