Demény Szabolcs
Megremegett testem s jégcsaptükrében
egy álom szivárgott a létem felé.
Tudatosan hasadtam meg reggel,
péntek volt, a Nap is vígan már,
ott kucorgott álmos, piros szemmel,
mit úgy hívnak, hogy messzi láthatár.
A csend bennem mély utakra visz.
Kiballagok az erdőszélre s egy gondolat fészket rak bennem.
Igazad van, nehezek az esték.
Tompa morajú, hullámzó gondolatok
festik meg a Hold udvarát,
és emlékek tiporják egymást az erdőszéli
fák alatt.
A szerelem purgatóriumában
egy utolsó öleléssel
behullottam
a semmi közepébe...
Mikor barna hajadba fújt a szél,
az Isten igazított egyet a pacuha világon.
Megvajúdta a reggelt a hajnal,
s ködfürtös csókba zártam ajkaid.
Forrón ömlött, mi emberi.
Szerelmünk halandó magvai.