Demény Szabolcs
Bíborpalást hegyeim felett,
karcsú sólyom kérdések helyett.
Ki csillagokhoz viszi lelkem,
segíts... újra megszületnem.
A csend hosszúra nyújtotta szárnyait.
Szentjánosbogár vállam veregetve biztatott:
"Jó, hogy itt vagy.
Fűszálba kapaszkodó,
gyönyörű élet.
Szivárványos felhőszakadás.
Fa tövében ellentétes nézet...
Nem érti senki, senki más,
csak te, aki ott voltál.
Bekandikált a Nap az ablakon, csepereg az eresz az olvadó hótól.
Idebenn a szálló porszemek felnyalábolták a csendet, s ráültek egy virág levelére gondolkodni.
Esendő az ember,
lélektől vett tenger.
Harmóniátlan 3. emeleti,
nagyvárosi forgatag.
Parányi tükröt láttam,
hajnali fény zubog.
Itt lebegsz bennem
Te és a csillagok.
Meséld el nekem,
hogyan telt a napod?
S amikor lenyugodott...
Láttál-e hullócsillagot?
Hóleány
Egyszer tán betoppansz.
Odakint hó-förgeteg.
Lerázod ruhádról s hajadról,
és megsimítom a kezed.
Elfogyott az üveg bor,
s a karmazsin függöny
megszűrte a délelőtt fényeit.