Deák Éva
csak úgy pereg az idő malma
hanyatlik a természet
oly nagy alázattal mint
azt lélekarccal ember tevé
cipeli az terheket bár színes
maszkja élénkké teszi
és az elmúlás csendje...
Halk zene hangja szól sírkertekben,
belső béke csendje van szívekben.
Aranyló napsugár hinti arcomat
Madarak bogarak is mind átélhetik
Édes gyümölcsbe bújva a kukac
Falatozza az ősz ízeit
Hálát adok a percekért mely adatott
Isten kegyelme elkísér
Időt egyedül sétálva oly régen
Egyszer csak lassan-lassan véget ér...
könnyed táncra csalogat Strauss zenéje
ropjuk a keringőt lágyan átölelve
mint hulló levelek pörgése ütemre
hang és csend érzelmének üzenetére...
Gőzölgő, reggeli, forró kávé,
felette múlt időbe révedés,
semmibe szálló sóhaj a lété,
finom illata megelégedés.
Ma utad végéhez értél
Most virágos útra léptél
Mindeddig tövissel kirakva
Róttad csendesen ballagva
Csak az éjjel, jaj, csak az ne volna,
Csak a holdfény mindég pislákolna,
Sötét árnyak táncolnak a falon,
Csak az éji csend hangját hallgatom.
Ma egy csillag lehullott örökre.
A perc megnémult, az idő megállt.
Égő nyárnak színes virágpalástja,
Zöld fűszőnyeg lábam előtt hever,
Ezer pipacs tüzét rám csókolja,
Virágillat rózsát bont szívemben.
Virággal borított
tarka-barka réten
édes illat lebben
selyem szellőszárnyon.
Habfodros víz tengerpartját mossa,
Lábam homokba süppedve rója,
Tekintetem víztükrén siklik tova,
Nyugtató, halk morajlás, ring a bója.
Az én apám gazdag ember volt.
Legféltettebb kincse gyermeke,
mint egy édeset féltőn ápolt,
szívének a legszebb ékszere.
Elringatva
Tanultam repülni, mint a madár,
Szívből szeretni, ha valaki vár.
Kitárom szárnyaim egyre feljebb,
Lelkem, mint galamb, emelkedettebb.