Dallos János
Beborult az ég, a sötétség leszáll,
Segélyért kiált most az emberiség.
Eljön értünk a láthatatlan halál,
Ezreknek jövője reménytelenség.
Kegyetlenség világának kerekén,
Az élet rideg, háborgó tengerén,
Kicsi, roskadt hajónak fedélzetén
Egy magányos kalóz lélekben szegény.
Tegnap még temérdek pénzed ölelt téged,
Ma már te öleled megmaradt százasod.
Tegnap még a kedvesed melletted ébred,
Ma már képét szorítva magad nyugtatod.
Egy lány a buszon fájón dalolja,
Miként zuhant a lelke gyászos csendbe.
Gyönyörű, kis fehér gerle, ki gyenge,
Fáradt szárnyát világnak kitárja.
Avagy a kék óriások korszakából
Még mindig vissza-visszatekintek a szépséges múltba,
Amikor még kékek jártak állomásról állomásra.
Sohasem feledem el gyönyörű, simogató hangját,
Amely mosolyra derítette megannyi ember arcát.
Egyedül... Csendben... Szomorúan...
Az örök, kínzó szenvedés kapujában.
Csendben tűrted, hallgattál, egyedül voltál,
Néha talán heves zokogásba fogtál.
Senki sem volt bátor, hogy segítsen rajtad,
Magadra maradtál, sorsod elfogadtad.
Mint gleccsereket borító jég,
Mint a borult, sötét felhős ég,
Szívemben teljes a ridegség,
Lelkemben pedig értetlenség.