Dallam Máté
Volt, hogy a jelenben éltem,
Gondolkodtam, mentem, féltem.
Tudtam, hol állok, hova tartok,
A hátamon milyen terhet hordok.
Fekete az ég, felragasztva rá számtalan csillag.
Pont, mikor az éjsötét mélyben a szemed megcsillan.
Bárányfelhők vitorláznak a félhold éj-taván,
És emléked visszaköszön az Orion látványán.
Talán még nem gondoltam át, mit írjak neked,
Talán már késő, de szívem még érted rebeg.
Muszájnak éreztem leírni, mit gondolok,
Mert a sok érzelembe belebolondulok.
Telnek-múlnak az évek...
Valójában írni is félek.
Versem sem olyan, mint régen,
És már az élet versenyében
Sem én vagyok az élen.
Telnek, múlnak a hónapok,
hiányoddal egyre barátkozok,
azért közben csak-csak rád gondolok.
Ilyen hosszú ideig még sohasem hiányoztál,
és nem tudom, hogy te vajon hiányoltál.
Vajon hány lányt lehet szeretni egy életben?
Ki fogja meg legközelebb a kezem véletlen?
Az élet nem mindig az a terv,
Amikor a rajzok életre kelnek.
És mi történik akkor, ha ezek
A vonalak a végtelenben elvesznek?
Összetörve, de kibékülve önmagammal
élek és erősödök minden nappal.
Ha kitartásom megteremthetetlen,
elfelejtjük, mi feledhetetlen,
kegyes lesz a kegyetlen
sors. És végre nem
szórja ellenem villámait,
talán én addig összerakom...
Egyszer minden véget ér.
Egyszer minden megváltozik.
Mikor már egy fabatkát sem ér
a szerelem, hamar eliramodik.