Dakó Dávid
Új nap virrad,
A régi korok elmúltak.
Új éra köszönt az emberre,
Kirajzik Ádám népe
A csillagokba.
Szavak szárnyán szellemet idézek,
Olvasom, kutatom, amit írtak az ősi bölcsek...
Izzó fáklya gyullad a sötétben,
Tüzes sugarai sárgán
Szelnek át az aeren.
Isteni fény melegíti fel,
Fel a földi közeget:
Héphaisztosz éteri ajándéka,
A tudás égő lámpása,
Mely ott izzik minden bölcsben!
...Budapest sohasem álmos!
Folyik a Duna, folyik az élet,
Magával ragad a forgatag:
A metropolisz sohase lankad!
Forr a szív a rideg éjben,
Az igaz a szélben meg nem rezzen!
Áll, csak áll tettre készen!
Legyen csak már vége ennek,
Pihennék puha párnámon...
Magyar nyelv vagyok, csókolom!
Magyar nyelv vagyok, csókolom!
Állítólag a fél világ a rokonom:
Sumér, akkád, asszír,
Japán, kínai és az ír.
Most ütött éjfélt az óra,
Nótának kell jönni, itt az idő!
Dúdold-dúdold a dallamot,
Hadd hajtsam el a vírust,
Amíg te a ritmust adod!
Bús közegben egy magányos
ember tévelyeg.
Ki ez? Hát én. Kik ezek?
Bolond néptömeg.
Hallgasd meg a szív szavát,
Figyeld meg az érzelmek tavát,
Olykor csendes, olykor viharzik,
De mindig szól hozzád.