Czető László
Amikor rám gondolsz, érzem én is belül,
Szívem mindig nyomja rendületlenül.
Nevednek betűi reggelim s az ebéd,
Sóhajaim hosszak, s csak szállnának feléd.
Márciusnak eleje van, közeleg a tavasz,
Napsugárral orcáinkra mosolyráncot ragaszt.
Örüljünk hát, férfitársak, ne legyen most panasz,
Márciusnak nyolcadikán ünnepeljük meg azt.
Napról napra nehezebb e Földön járva,
Beleveszve ebbe a gyorsuló, cudar világba.
Míg meg nem világítja szívünk egy smaragdlámpa,
Addig nem tudatosul, nem éltünk hát hiába.
Amikor valaki a semmiből kicsi életünkbe toppan,
Aki hasonlít ránk, s úgy gondol, megannyi dologban.
Ilyenkor az ember szíve képes, és oly nagyokat dobban,
Minden nappal közelebb ül hozzá, s mélázik ottan.
Gondolkodtál-e vajon, hallod-e te, férfi?
Ki az, ki melegséget hoz, mikor hideg jön, a téli?
Ki az, ki a meséket elalvás előtt anyaként meséli?
Ki az, ki a gondokat minden egyes napon hősként megéli?
A költészet nemcsak nemes ajkakról fakad,
Az is annak számít, ha leírod, hogyan érzed magad.
Írd csak le, mi lakik ott belül, hadd jöjjön ki onnan,
S figyeld a szikrát, mi a figyelő szemekben lobban.
Ne ítélkezz, és ne bánts senkit soha,
Mit jó apám mesélt, elviszlek most oda.
Tudod, fiam, minden ember maga a csoda,
Csoda bizony, főleg, ha arcán ül mosolya.
Fogadj el engem olyannak, amilyen vagyok,
Értsd meg kezem nyomát, mit a papíron hagyok.
Fogadj el akkor is, ha majd jönnek a fagyok,
Abból, mit adhatok, semmit ki nem hagyok.
A minap járt fejemben a gondolat,
Mikor még gyermekként láttam millió gondodat.
Eljött hát hozzánk, itt van már a január,
Fagyot hozott nekünk, didereg a naptár.
Hosszú idő telt el, mióta nem vagy már velünk,
Hogy nem mondod viccesen keresztnevünk.
S mikoron eljő minden évben ezen ünnep,
Áztató könnyekkel töltöd meg szemeinket.
Mindig tudtam, hogy létezik,
Hogy szárnyai alatt vagyok,
Csak azt nem tudtam, ha kérdezik,
Hogy arcom tőle ragyog.
Odakint hideg van, lehulltak a levelek,
Zúzmara az ágakon mutatja a telet.
Tél van biza, eljött december hava,
Sietnek a gyerekek ma az iskolából haza.
Csak ülök és nézem, ahogy mindenki siet,
Hova szaladnak, hol mutatnak ilyet?
Futva, sietve, mintha nem érne oda,
Siet, mert engedi neki fiatal kora.