Czető László
Éjjelente szépen dalolsz, de nem látlak, ki vagy te,
Hozzám szólsz, vagy párod hívod, hogy bokor alján laksz-e?
Egyszerre oly sokat mondasz, szinte nem is értem,
Gyönyörködöm énekedben, olyan, amit kértem.
Sejlik a napsugár, harmatos a hóvirág,
A mai napon titeket ünnepel a világ.
Árva kis virágon három hófehér, kis lepel,
Törékeny virágjukra a világ sok-sok nehézséget lehel.
Szebb lett a világ nekem, amióta vagytok,
Mióta hallom, hogy szaladnak a mancsok.
Ketten vagytok, mind a ketten mások,
Vannak dolgaitok, miktől falra mászok.
Szikrázik a napsugár, huncut szemével hirdeti a tavaszt,
Kicsalogat medvét, bocsot, rügyeket is fakaszt.
Hajnaltájt és esténként bizony, hallhatja a panaszt,
Mert a csípős hideg mindenre vízcseppet ragaszt.
Kezdődik egy új év, kívánom még boldogabb legyen,
Adjon erőt, hitet, semmit el ne vegyen.
Vigyázzon az emberekre síkságon és hegyen,
Az idő meg ne álljon, bárhogyan is legyen.
A sötét lovag
Hosszú köpenyes, sötét lovagot küldött előre a tél,
Ő az, ki megmondja a Napnak, mikor alszik s mikor kél.
Eltakarja szemünk elől a fáknak sok színes kincsét,
Ledobták magukról a földre, mint ahogy a szabaduló rab ledobja bilincsét.
Nem sajnálom senkitől, csak néha fáradt vagyok,
S akkor két szemem is a könnyektől ragyog.
Gondolok közben szomorúan arra,
Elfogyott az idő, pedig volt neki haszna.
Jártam ma nálatok... ott minden olyan békés,
lassan, csendben jártam, nem volt sok, pár lépés.
Sokszor nem tudom, nevessek vagy sírjak,
Vagy csendben maradva leüljek és írjak.
Egészen gyorsan zajlik köröttem az élet,
Hol szebben, hol búsabban szól eme földi ének.
Nincsen már kis szatyorka, sem farmerkabát,
Nem küldhetem előre versmondásra apát.
Nincsen csipkés tálkában jó illatú festett tojás,
Nincsen ősz hajú, otthonkában mosolygó, kedves locsolás.
Nincsen már tojások között szatyorban csörgő kincs,
Pedig oly nagy öröm volt az a kölniillat áztatta megannyi forint.
Csokitojás, bárányka vagy néha nyuszi...
Évről évre ezen napon rátok emlékezem,
Milyen jó, hogy vagytok,
Hogy mit jelent ez nekem.
Derűs éjjelen a csillagoknak fénye
Festi a hibákat az ében feketére.
Magából az égbolt ennyi csak, mit láttat,
Pirkadatkor kapnak majd a csillagok is fátylat.
Mostan még nem alszik, barna szeme látszik,
Figyeli, amint a szél falevéllel játszik...
Vakítva világít már a délutáni Nap,
A tetőbe, kéménybe lassan beleharap.