Csontos Sándor
Magamba zárlak magam,
nem hagylak el irdatlan éjszakában...
Ma este legyen,
Mindenki asztalán gyertyafény,
S legyen ez a törvény:
Szeretni mindig, ezt ne feledd,
Ne csak karácsony estén.
Áldom a legszebb estét,
mikor hozzám simult,
a legjobb asszony.
Itt élni kell,
Zászlót vinni,
S lobogtatni,
Ezer színnel!
Nem álmodom többet, szerelemről,
Fehér csipkéről, a tűz vöröséről,
Lángoló szíved melegéről.
Menj, csak menj,
Ha úgy érzed, szebb
A hegytetőn fent,
Mint itt, a földön lent!
Lehettem volna:
Egy álmos, kis utcán kockakő,
Melyet koptat az ember és idő.
Aki némán várja végzetét, hogy
Mikor jön a vég, a porát,
A szél vigye majd szerteszét.
Éljetek, szeressetek!
Legyetek olyan,
Mint a féktelen tűz,
Mit nem állít meg senki,
Semmi, soha!
Ott fogok élni, ahol nékem kell,
Ahol ismernek a hegyek,
Hol értik mit énekelek.
S örömmel égnék el, a tűzben is,
Ha kell, akár száz világ ellen.
Sóhaja kel a napnak,
Lángvörös arcán hamvad a tűz,
Fénye lassan tűnik,
Az élet eltel.
Csend jobbról,
Fekete éj az otthonom,
Csend balról,
Egy arcról álmodom.
Még egy utolsót lobbanok,
aztán nem vagyok.
Még egy utolsó sor füzetem
lapjain, aztán búcsúzok.
Mi lesz veled, Te gyönyörű rózsaszál,
mikor már nem óvnak a hegyek, ha
a Nap bántani akar, s majd perzsel éget?