Csomor Henriett
Legyél öregedőn fiatalos,
s hagyd korodnak számát.
Engem nem zavar, ha ősz tincsek
rejtőznek szőke, göndör hajadban.
Éjfélt üt álmosan az óra.
Új nap jő,
s vele együtt
egy új névnapot
mutat a naptár.
Október minden reggelén
ködfátyolba takaródzik az ég.
Nyirkos, hideg az idő.
Színesek a lombkoronák,
csodaszép az őszi látomás.
Ablakomnál reszket
az ezüstös fényű hold.
Árva s szomorú az óra
minden perce nélküled.
Mit jelent annyira szeretni,
hogy közben belesajdul a lelked?
Őszi szellő lengeti a fákat,
susogva búcsúznak egymástól
a sárguló falevelek.
Szomorú sorsuk
minden ősszel
megismétli önmagát.
Az utcára kilépve,
ajtó mögött hagyva
milliónyi gondot,
lágy szellő simogat.
Melegen süt a nap,
pedig már
augusztus vége van.
Forró a levegő,
tengerparton napozok,
vízcsepp csillog
barna bőrömön.
Mezítláb taposok...
Egyedül a vadgalamb tudhatja, mit érzek.
Kicsi szíve oly hevesen
kalapál, mint az enyém.
Elfáradva keres egy
kényelmes fenyőágat, s reá ül.
Sötétből gyöngyözik a napsugár
...Egyetlen porcikád sem viseli el a hőséget.
Menj ki a közeli, csendes erdőbe!
Egy csapásra elfelejted a hétköznapok nyüzsgését.
Néma csend öleli át a tájat.
Rezgő falevelek búcsút intenek
az útra kelő fecskéknek.
Bódító tavaszban kezemet nyújtottam feléd.
Te boldogan jöttél velem.
Meséltél vízesés zuhatagáról,
ahogy a nap ráveti fényét
a vízsugárra, szivárványosan visszatükrözi.
Sziklák közt növő virágokról, melyek a
legszebb pompában tündökölnek.
Hajnali erdőbe jöjj velem, Kedvesem.
Nézzük meg a napfelkeltét.
Vigyázz, még harmatos a fű,
lábad meg ne fázzon!
Mire a hajnalka virága
befutotta a teraszt,
Péter és Pál napján
elkezdődött az aratás.