Csomor Henriett
Nem is olyan rég
csodálatos volt a ráeszmélés.
Drága költőm gyönyörű verseit
olvasva elfog a büszkeség.
Eljöttél hozzám, mikor a
legnagyobb szükségem volt rád.
Kilátástalan voltam, azt se
tudtam, fogok-e járni valaha még.
Az év legszebb napján,
amikor megszülettél,
a születésed napján
legalább hadd legyek veled.
Most is ott áll, ahol először láttam.
Gyönyörű képet sosem feledem róla.
Irigylésre méltóan higgadt,
izgalomtól nem gyöngyözik homloka,
hiszen otthona lehetne a színpad.
Karomba vettem gyenge édesanyámat.
Karosszékébe ültünk fenyők árnyékában,
ölemben tartottam életem értelmét.
Fordítottam volna Nap felé,
hogy sugarai érjék beteg testét.
Gondold meg jól, mit teszel,
mielőtt orvoshoz mennél.
Ne ülj ott várakozón,
elvesztegetett percekért kár.
Riadtan ébredt édesanyám,
karomban tartottam
elgyötörten s zaklatottan.
Bordó, meleg köntösét ráadtam,
meg ne fázzon.
Írok neki keserves szívem bánatáról,
összetört lelkem fájdalmáról.
Könnyeimmel meg is pecsételem.
E tiszta papírra írt levelem
lehet, összetéped és tűzbe dobod.
Zokogva kereslek,
sötét ösvényeken haladok.
Érted dúdolom bús dalom.
Nem tudom, merre járok,
csak szaladok, hogy
enyhítsem gyötrő bánatom.
Én nem a városi
életre születtem.
Még akkor se,
ha rabként élek,
mert bilincsbe vannak
verve lábaim.
Tarka-barka réten nyuszimama
hat aprócska húsvéti nyuszikáját dédelgeti.
Emlékvers
Tavasz elején
az út mentén
kék ibolya nyílik szerteszét.
Emlékeimben még
frissen élnek a gondolatok,
s szemem előtt gyorsan
peregnek a képek.
Nincsen házam, se kertem,
amit magam építettem s műveltem.
Pedig szerettem volna
otthonomat szépíteni virágokkal,
s fenyőfákkal körbeültetni,
hogy fészket rakhassanak
dalos ajkú madárkáim.
Érzésvilág
Nem tudhatod, milyen érzés,
amikor úgy hiányzol,
hogy szívem lelkem
fájva zakatol érted.