Csókay Béla
Nem tudom, hogy meddig lesz még alkalom,
engedjetek, kérlek, szólanom,
hogy elmondjam, mily nagy dolog élni,
és legyen mód mindezt továbbmesélni;
és ha kezetek ügyébe akad,
aggassatok számra igaz szavakat,
de ne számítsatok szép beszédre,
mert magam sem tudom még, mi lesz a vége.
Sose tudhatom meg, hogy az élet
az én gyönge szívembe mért tett
akkor annyira keserű és sötét,
rossz napokat és gonosz ösztökét
Bár az élet súlya nyomja vállad,
bánj velem úgy, mint egy szál virággal.
Az ember valami szépet keres.
Ami mint egy fűszál, oly tökéletes.
És alig bölcs, de még remél.
Az ember szép völgybe ér
Nem tudni, hogyan kezdődött pontosan.
Egy biztos, úgy vélték akkor sokan...
Sajnos, nagyon sok a gondunk,
és csak dadognak a szavak.
Hordalék, mi az ész fátylán fennakad
akkor is, ha igazán valódit mondunk.
Alakulgatnak a dolgok. Száll dalom.
A szerelmet, a rétet, a kék eget
meg a buta kis vágyakat meglehet,
bakancslistámhoz most mind hozzáadom
Lesz, aki a célig jut, s lesz, ki célba ér,
rablók közt te akkor az utolsó legyél.
Halkan koppan az eső, még esik,
az életem közben picikét szétesik,
sok még a bensőmben a limlom,
szomjas vagyok, igazat kéne innom.
Lenn az utcán, a kis trafikkal szembe`
estem kedvesemmel édes szerelembe.
Az élet nyara csillogott szemében,
az a csillogás, az maga volt az éden,
és onnantól fogva úgy esett,
nekem adta mézét, az édeset,
csak arra kért, hogy ne menjek el mással.
A puszta hallgatag.
A fű itt-ott megremeg.
Nem látni falvakat,
csak végtelen kék eget.