Csókay Béla
Jártam a földet, mint hős követ,
mégis tétlen vártam jöttödet,
s füleltem, a szellő mit tanít:
szívembe sziszegte bókjait.
Kell, hogy szeresd az életet,
kell, hogy addig élj, míg lehet,
kell, hogy mosakodj meg néha,
kell, hogy térj jó útra még ma,
kell, hogy megszülessél végre,
s édes verset írj az égre!
Átadva minket a gonosznak
kiszolgáltattak Kronosznak:
az idő elnyeli életünk,
s elköszön tőlünk: ég velünk.
Akár a légy, ha éhesen kóvályog
- álmában ragacsos léről álmodott -
űzi, hajtja, felfeszíti a konok
vágy elkábult lelkemet, mely mint vályog -
Mikor az alkony puha teste
jött, hogy az eget megfesse,
a kék ég és a zöld föld között
egy látomás belém költözött.
Szivárványt ketrecbe zárni nem lehet,
sem égre felfeszíteni lelkedet,
ám, ha az élet az embert nem veri,
a sorsa lehet egészen emberi,
és akkor rosszat tenni, mondd, minek?
I.
Rubinja mély, íze komplex és kerek.
Tüzes lankákon termett nagy titok.
Virgonc savak és daliás tanninok
folytán inkább hímbor, mint némberek
Van valami különös bája,
ha valaki erősen hiszi:
a rím a bűn előszobája,
mert rangos verséből elveszi
Várok-várok, hiába várok,
könnyel telt meg a várárok.
Hallok valamit, hallgatok,
szólnak tétova dallamok.
Kínnal kivert ámulatpalota,
édes szerelem, mégis-kaloda,
ábrándozó mollban költött dallam.
Az emberszívben, látod, fal van
Suhanó tájakból ácsolt képsorok
zörgő gond-avarban térdig gázolok
életúttól megrándul a lábikra
egyik évszak rátapos a másikra
sárvidékre vetett fűlepelabrosz
ami történik most nem jó és nem rossz
beszél a szél fuvallat ha támad
nagy varjak rágják tarrá a fákat...