Csókay Béla
Szép versekbe öltözöm ma én be.
Öntenék szemerkélő rímeket
mondatfüzér barokk özönébe,
s szőnék szóból gótikus íveket...
Kábán zizeg elmém ezer érve,
mikor kérded: szeretlek-e, avagy
nem mondtam ki nyíltan sok-sok éve:
míg élek, életemnek része vagy?
Szőlőnk megérett, a világ présbe lép.
Nem lehet más a vége, csak szétesés.
Pusztulást várunk, de késik, úgy néz ki,
mert olyan ez, mint amikor a férfi
Gördül a könny, útja lefelé vezet,
könnycseppet szempilla fövenyre vet.
Olyankor én a szerencsémet kétlem,
s látom magam: ó, én szerencsétlen!
Szemetes a lelkem.
Italba port kevertem.
Ingatag lett a váram.
Szívednek rossz helye van nálam.
A múltat darabokra cincálhatod.
Megpihen benne talán, ha egyhatod
boldogság, kilenc százalék szerelem,
sok kín, a többi ezen a kereten
az egykori hited megvan-e még?
Mint ékkövet őrizted réges-rég,
de olybá tűnik, elgurult mára,
beragadt végleg a lucskos sárba
Jártam a földet, mint hős követ,
mégis tétlen vártam jöttödet,
s füleltem, a szellő mit tanít:
szívembe sziszegte bókjait.
Kell, hogy szeresd az életet,
kell, hogy addig élj, míg lehet,
kell, hogy mosakodj meg néha,
kell, hogy térj jó útra még ma,
kell, hogy megszülessél végre,
s édes verset írj az égre!
Átadva minket a gonosznak
kiszolgáltattak Kronosznak:
az idő elnyeli életünk,
s elköszön tőlünk: ég velünk.
Akár a légy, ha éhesen kóvályog
- álmában ragacsos léről álmodott -
űzi, hajtja, felfeszíti a konok
vágy elkábult lelkemet, mely mint vályog -