Csókay Béla
Szelet vetettem, szélvihart arattam,
kisimult a föld görbén énalattam,
röpülve röpülök szárnyaszegetten,
kenyerem javát mára már megettem.
Azt hiszem, hogy fájt, hogy megszülettem.
Az volt a legelső fájdalom.
Szívbe markol, hogy ember lehettem.
Életem azóta fájlalom.
Hogyha bajba kerülsz, mint egy szép, sudár
tünemény, úgy karol át egy fénysugár.
Eszes ember az oltalomnak örül.
Vízzel teli vödrök égő ház körül.
A szem éles. A szem mohó,
néha vak. Vagy dühtől villogó.
Mutatja bensőd. A szem tükör,
dalra fakad. Olyankor tündököl.
Tíz éve már, hogy az emlékedet őrzöm,
Megszaporodtak jócskán a ráncok a bőrön,
A nyarak most is forrók, a telek deresek,
Végleg fölcseperedtek közben a gyerekek.
Van-e borod, édes, dőre, megkapó?
Széket vár a vendég, elakad a szó.
Késve érkezőnek kéne szálloda,
kérlek, éjszakára mégse menj oda!
Üstöllést pislog a páros vakablak.
Hűs delelőre horkan három barom,
eltéblábolt jószág nincs az udvaron.
Ostor durrog. Elkódorgott, (nincs abrak!)
Mozdulataidat borzolod magad
köré, ahogyan udvarolsz. A násztánc
átölel, és mint kíméletes vaslánc,
fonódik szívem köré szelíd szavad
Az angyal így szól: tudd, a létezés
jóval több, mint az ízes étel és
az ital, a bő vágy meg a puha,
finoman szőtt, brokát selyemruha.
Szép versekbe öltözöm ma én be.
Öntenék szemerkélő rímeket
mondatfüzér barokk özönébe,
s szőnék szóból gótikus íveket...
Kábán zizeg elmém ezer érve,
mikor kérded: szeretlek-e, avagy
nem mondtam ki nyíltan sok-sok éve:
míg élek, életemnek része vagy?