Csókay Béla
Lesz, aki a célig jut, s lesz, ki célba ér,
rablók közt te akkor az utolsó legyél.
Halkan koppan az eső, még esik,
az életem közben picikét szétesik,
sok még a bensőmben a limlom,
szomjas vagyok, igazat kéne innom.
Lenn az utcán, a kis trafikkal szembe`
estem kedvesemmel édes szerelembe.
Az élet nyara csillogott szemében,
az a csillogás, az maga volt az éden,
és onnantól fogva úgy esett,
nekem adta mézét, az édeset,
csak arra kért, hogy ne menjek el mással.
A puszta hallgatag.
A fű itt-ott megremeg.
Nem látni falvakat,
csak végtelen kék eget.
Szelet vetettem, szélvihart arattam,
kisimult a föld görbén énalattam,
röpülve röpülök szárnyaszegetten,
kenyerem javát mára már megettem.
Azt hiszem, hogy fájt, hogy megszülettem.
Az volt a legelső fájdalom.
Szívbe markol, hogy ember lehettem.
Életem azóta fájlalom.
Hogyha bajba kerülsz, mint egy szép, sudár
tünemény, úgy karol át egy fénysugár.
Eszes ember az oltalomnak örül.
Vízzel teli vödrök égő ház körül.
A szem éles. A szem mohó,
néha vak. Vagy dühtől villogó.
Mutatja bensőd. A szem tükör,
dalra fakad. Olyankor tündököl.
Tíz éve már, hogy az emlékedet őrzöm,
Megszaporodtak jócskán a ráncok a bőrön,
A nyarak most is forrók, a telek deresek,
Végleg fölcseperedtek közben a gyerekek.
Van-e borod, édes, dőre, megkapó?
Széket vár a vendég, elakad a szó.
Késve érkezőnek kéne szálloda,
kérlek, éjszakára mégse menj oda!