Csókay Béla
Várok-várok, hiába várok,
könnyel telt meg a várárok.
Hallok valamit, hallgatok,
szólnak tétova dallamok.
Kínnal kivert ámulatpalota,
édes szerelem, mégis-kaloda,
ábrándozó mollban költött dallam.
Az emberszívben, látod, fal van
Suhanó tájakból ácsolt képsorok
zörgő gond-avarban térdig gázolok
életúttól megrándul a lábikra
egyik évszak rátapos a másikra
sárvidékre vetett fűlepelabrosz
ami történik most nem jó és nem rossz
beszél a szél fuvallat ha támad
nagy varjak rágják tarrá a fákat...
Láttam, a fák a hajnalt meglesik,
hallottam döngeni vashidakat,
most vizet oroz sápadt sivatag,
és a részvét hűs cseppekben esik.
...és sok társunk jó szívvel éldegél,
üvegablakukon az éjszaka les be,
nézi, mit vacsoráznak ma este
Várlak, mint fa, hogy ízleljék gyümölcsét,
mint a sötét, hogy fénnyel betöltsék,
és nincsen bennem semmilyen indulat.
Úgy várlak, mint tavaszt a vadludak
Megalvad hűvös számban az este
melege. Kincses tárház az égbolt,
alig ragyog a feljövő félhold.
Csenddel telt kelyhet vennék kezembe.
Ez a mi világunk épül-szépül,
addig verik, míg bele nem kékül.
Zúg a tömeg, vezetné az elit,
szétkószál a nép, nincs nyugalma itt
Gyötrő gond még százszor teltebb, mézes
ízt is megmérgez, és feldúl derűt.
De amíg nem ízleltél keserűt,
nem tudhatod, hogy milyen az édes.
Szívembe telepedett
a fájdalom.
Ma reggel összeroppantak az egek.
Dolgokat lezárni nincs több alkalom.
Ami lett, vállalom.
Beteljesedett.
Van, aki él, és van, aki hal,
sóhaja száll, majd halkul a dal.
Már oly távoli,
egyszer lassan elhal.
Szív melegével látsz élesebben,
hol hencegő hazugság a koncát
védi, mint vadonban a rakoncát-
lan állatkölyök. Lopott fény rebben
Mert én nem csupán fesztelen ruhám,
hanem súlyos életem viselem
gúnyaként megtépázott testemen,
s levetni nem tudom. Túl több tusán
Prediktíven mondom: eső jöhet holnap.
Honnan tudhatnám, hiszi a piszi.
Közben házunkat viszi a píszí
egy irányba. Nem is oly régen még volt nap