Csikó Csaba
Fűszálból font lánc
vagyok törékeny válladon,
Erőtlen fonlak körül:
letéphetsz jól tudom.
Fényes lemez-vezeték,
"brain-bowling" két agyfél-tekében,
Csont nélküli tarolás
Idegpályáim kiszáradt medrében.
Uram, szólítottál...
csöndesen a zajban,
De képessé tettél,
hogy hangodat meghalljam.
Hosszú selymes némaság,
hűvös eső-függönyben,
Semmi nem történt -
de mindenre emlékszem...
Magába von mélyen a fekete házak csendje,
Öreg fák kapaszkodnak a látószögembe,
Ilyen távolról csak egy csepp ezüst a Hold,
Már nem emlékszem rá, hogy tegnap mi volt.
Puha fehér köpenyét már felöltötte a táj,
A hideg hófüggönyben kinyújtom kezem,
Lelkem olyan mint korona nélkül a király,
Most érzem milyen messze van a szerelem.
Mitől volt AZ
hogy fényt hasítottam
nézve közelben a távolt
az ég puha szövetébe
mi türkiz szemedben lángolt...
Lelkembe temetett Apám,
belőled Hiányod a legemlékezetesebb,
összeraktunk együtt perceket -
évtizedek súlya alatt mind szétesett...
Lebegek egy üres világban,
Nincs lélegzetnyi levegő sem,
Már nem is akarok lélegezni,
Valami fojtogat tompán, erősen.
Özvegyek róják a bűzlő utcákat,
Egymáséi lesznek az árva gyermekek,
Mindenki állít egy keresztet a földbe -
pedig tán nem is tudja ki az akit eltemet...
Valami különös áhítat
amit az arcod ad ajándékba nekem,
A születendő álmok küszöbén
ezt a mosolygó harmóniát keresem.
Testem maszk
(bár csodás vágyakat fakaszt)
De beljebb valahol -
Ott vagyok Én.