Csibra Orsolya
Szeretem, amikor megölellek, és érzem, hogy minden rendben lesz,
még jobban szeretem, amikor te ölelsz meg engem,
mert az egész világ megfordul maga körül,
de senki nem veszi észre, csak mi.
Gondolj rám, ha a teliholdat nézed,
ahogy túlcsordul fénnyel és sejtelemmel,
amikor friss rozmaringnak érzed az illatát éjjel,
gondolj rám.
Őserdő vagyok.
Rég elfelejtett, pogány templomok rejtőznek bennem,
nagy folyók kereszteznek életet adva,
kígyók ármánykodnak ott az ördög formájában.
Nem akarok a múzsád lenni,
mozdulatlan, márványból kifaragott bálvány,
mint egy Aphrodité az antik szoborkiállításon,
nem akarom, hogy csodálj, hogy felnézz rám.
Sacinak
Cseppen a csend, a zaj most elillan,
beköszön az Est és tüstént dolgához lát,
mozdulatlanul állnak odakint a decemberi hidegben a fák.
Hogyha meghalok, ne tegyetek koporsóba.
Ne sírjatok, ne tördeljétek puha kezetek
göröngyössé, hisz itt leszek veletek.
Kint csendesen csepereg az őszi eső,
s én az ágyon hasra fekve, csendben olvasok.
Belépsz, rám nézel, de én észre se veszlek,
csak a vállamon ülő szeplők mosolyognak rád kedvesen,
s tudod, én most máshol vagyok.
Dózsa bőre ég rajtam,
Hunyadi diadalittas üvöltése zúg a fülemben,
Rákóczi álmát álmodom éjjelente,
Kossuth verejtéke csurog le halántékomon,
Szívemben őrzöm az Aradiak utolsó éjszakáját,
Nagy Imre tisztessége húzódik végig gerincemen.
Szabadság embere, engem imádni hű,
Szeress csak, kört formált hullámkarommal
örvényül csavarva nyakadat szegem,
vágyad a karjaimba elsüllyedni űz.
Piros nyári ruhában sétálok az utcán,
Mi más, ha nem egy boldog flamenka?
Hátulról meg is néznek talán,
De elölről csak mosolyognak, a térdeim lilák.
Este, ahogy jó éjt puszit adva,
mosolyogva fölém hajolsz,
szemeidben látom a világ kincsét,
a szeretet fényét, a békét.