Cseri János
Göbök
A tán` miattunk kesergő idő,
nem könnyet hullat,
sem kristályát pehely csodának,
csak göbök...
Sejtelem leng...
körül
hidegtelen ősz szedi
fák gyengülő leveleit,
avarrá válik a zöld,
fordulni látszik az élet,
mozdul velünk a föld.
Folytonosság szakad bennem,
régi ház udvarán csapongok,
előre-hátra rángat...
Keresni jöttünk világra,
egymásban meglelni magunk,
felvértezve megértéssel,
ha minden ármányt elhagyunk.
Ajkadon nyarat köszön,
csurran aranylón egy csepp méz,
amint lecsókolom,
virágzó rétek, mit felidéz.
Felhőket bámulok a kéken,
mozdulatlan, szél se fúj
van mégis változás,
érződik valami új.
Félig telt pohár az élet,
napra-nap, mit lassan kortyolok,
ivódnak belém íz emlékek,
míg megőrzöl, lásd megvagyok.
Ha fedne már deres palást,
s feledne a csalóka elme,
részed lettem - talán így volt kitervelve -,
mint már részed a tapasztalás.
Falevelek sárguló vásznán
arcképcsarnok sápadt fényei,
mintha őseim arcát is látnám,
bár kapcsunkat rozsdálló idő eszi.
Oly óvatosan lépdel a hajnal,
soká jön csak a fény mögötte,
ébreszt madarat s ő minket dallal:
Egy új nap, a fejét felütötte!
Életem ritmusát keresve,
szólamokat kergetek
"Jobb lesz úgy..." vagy így:
Erkölcs, igazság, betartott ígéretek.
Falevél valónkká zsugorodva,
amikor újra itt az ősz,
fényt, ha rövid nappal hozna,
este már lámpánál időz.