Cselényi Péter
Szeretnék...
De szeretnék otthon lenni...
almafámról almát enni.
Almafámról körtét enni.
Minden vágyam csupán ennyi?
Tudom, a fény milyen sebes,
azt is, hogy a kenyér muszáj.
Tudom: talál, aki keres,
tudom, miket beszél a száj.
Tudom: a jó mindig helyes.
Tudom, Isten mindent megért,
de nem tudom: mindez miért?
A költő érzékeny, törékeny
lélek,
ijesztik a sok-sok baljósló
rémek,
sírni kezd, és tüstént távolba
szalad,
ámde, ha verselget, neki ez
szabad.
Megírom a történelmet,
és ebben ti részt vehettek.
Nyújtsatok hát segédkezet!
Megírjuk, hogy Jézus halott,
és az ember megváltatott.
Békés, boldog karácsony...
mondjam-é, hogy kívánom?
Fenyőfámat úgy szépen
felállítsam a téren?
Az ablakomban állt...
Bőre szürke, és a
homály bevillogott -
Mandulás szemébe!
Múzsa! Látogass meg, ámde azon nyomban -
lássad, a füzetem üresen tátong-ásít,
ceruzám is már rég elkopódni vágyik,
bátorító csókod, nem tudom, hogy hol van.
Vagyunk, vagyunk, vagyunk!
Hiszen nincsen semmi!
És kell őket, ugye,
meg- s megteremteni!
Önsírra
Gondolta, akarta.
Gyenge volt a hangja.
De vannak létkellők!
Mindenét átadja.