Csele Beatrix
Magam tükrével szemben
a hold peremén állok.
Sötét börtönömbe zárva
kezem között kínokból szőtt rácsok.
Lassan múlik, hogy mi igaznak tűnt, nem is létezett.
Fátyolködként telepszik emlékeinkre a szürke képzelet.
Napsütéses, szép reggelen
van úgy, hogy arra ébredek,
ágyamon ülve engem hívsz,
de én még mindig nem megyek.
Kopott kabátjában a felhők
fölött várakozik csendesen.
Rég kiégett törzsének gyökere
álmokat sző a szirteken.
Én karjaidban, és te karjaimban,
suttogjuk végzetünk utolsó dalát.
Szeretve alkotta világunkban
kijátszva az idő múlását.
Már rég nem az egyoldalú
barátságok felszínén élek.
Maradtam magamban csupán
a megnemértett lélek.
Néha elmerülnék benned,
...ha igaz volna.
Ha egy búcsú után
hangod utánam szólna.
Rég letűnt idők hajnala
húzott magával az éjszakába.
Kihunyt üstökösként keresztül
a ragyogó félhomályba.
Bús szemét az ablakon felejtette
az ősz, öreg, otthontalan.
Szürke évektől kopottas kabátjában
csak ült némán, mozdulatlan.
Lehetnék kevesebb, mint most vagyok,
szívem talán könnyebb lenne.
Óh, ha csak egy pillanat volnék,
az élet egy szemernyi cseppje.
Fényben élek, bár csak sötétben látok.
Testbe zárva ritkán jönnek az álmok.
Én nem mondom és nem is teszem,
csak hagyom, hogy mi elmúlt sejtelmesen,
járja körbe szörnyű létemet,
fogja körbe a jöttment éveket.
Légy csak magadban a fény, oly eltökélt és szabad.
Ha láncra verve ordít az éj, akkor se hagyd magad.
Ne kiálts, ne menekülj, a segítséget hiába is várod,
Ha mégis meghallják, az lesz a legnagyobb átkod...