Cseh-D. Zsófia
Elmúlt az ősz,
Őszleány szomorú
búcsút intett minden
embernek s állatnak.
Éjsötét éjszaka
a csillagok ékkőként ragyognak,
s fényükkel az utat mutatják
az égen utazónak.
Kipp-kopp, kipikopp,
kipi-kipi, kipp-kopp:
Ki ez? Mi ez?
Ki van ott a nagy fán?
Csak harkálydoktor dolgozik,
kipp-kopp-kopp.
Más lett a szél. Hűvösödik az idő.
Állok a tóparton csendesen, magamban
elgondolkodom. A tó felszínére frissen
hullanak az őszi elsárgult levelek, mint
egy-egy kis csónak, ringatóznak a víz...
Egy parkolóban várok,
az autóban ülök,
meleg van,
hosszúnak tűnik a várakozás,
nézem a kevés növényzetet
a járdán.
Az én Apám,
az én Apám:
ember volt,
szorgos-dolgos-eres kézzel
gyermekkorom hőse.
Kegyetlenül s visszafordíthatatlanul
múlik az idő, lassan
ballag előre az időapó,
kezében a homokórájában
könyörtelenül s megállítatlanul
csak
peregnek a szemek...
Szállnak a színes lepkeszárnyak,
a földön renyhén halad...
Sülnek az aranybarna fánkok,
ízes, csokis, szalagos,
illatuk melegíti az ünneplők szívét.
Találkozás egy kóbor macskával
Mozgásod olyan puha és nesztelen,
mint a szél susogása,
itt vagy, vagy itt voltál?
Száll a levél a szél szárnyán,
sok szín uralja a tájat,
bíbor, vörös-bronz, barna-arany, sárga,
mint őszapó pettyes kabátja.
Hogy mi a Szerelem?
Nem tudom, csak érzem.
Ha tudnám, nem érezném.