Cri Amer
A csöndes éjszaka ónszín egéből
fehér szirmokként hull alá a hó,
halkan kondul az éjszakában
egy ünnepre hívó harangszó.
Itt borong bennem a tél,
már jól benne élek az időben,
hát nem számolom, hányadik.
Küzd bennem a szorongó bánat,
s a még íratlan vers kihívása.
Lassan súlyosodik a csönd,
csak az eső veri az ablakot -
növekvő légszomj szorongat.
Miféle roppant erők lökik
sorsunkat a végső cél felé?
Táncolj velem most, Kedvesem!
Jöjj, ölelj, simulj hozzám,
szívem szíved dobbanása,
e táncunk végső immár.
Vannak még néma dalaim,
olykor bennem muzsikálnak
álarcok nélküli szavak,
hol sírnak, néha vidámak.
Rám telepedtél, méla magány,
mázsás kő vagy a szívemen,
miattad én, a régi vagány
bambán merengek csendesen.
Álmaimat eltemette a múlt,
tervem volt sok, millió álomvár,
idővel legtöbb a semmibe hullt,
és szerelmem hangját sem hallom már.
Amikor emlékeim közt kutatok,
gyakran elmerengek oly rejtélyeken,
hogyan lett számomra örök szerelem,
mely elcsábított s ellopta szívemet,
az örökifjú Párizs s a vágy, hogy
a St-Michelen, a Quartier felé
áramló sokaságba beolvadok,
a Luxembourg kert fái közt bolyongok...
Szürke egér gyülekezett
jött össze a házból,
dönteni, hogy ki ehet majd
spájzban a kolbászból.
A fényes ég magára vonja fátyolát,
macskatalpon jön az esti, tompa fény,
a csönd moha puhán lebeg a park fölött,
míg a méla létben kopik a remény.
Gyötrő gondolataim kerengnek,
mint egy holló a halál fölött
végtelennek tűnő éjszakákon
fájó s homályos álmok között,
a csillagokhoz vezető utat
keresem a fellegek mögött.
Álmomban Párizsban jártam veled,
kezedet fogtam a Saint Michelen,
amíg az idő futott nesztelen,
én Attiláról meséltem neked.
Körülöttem furcsa lett az élet,
és vakvágányra került sorsom is,
a talmi szóra már fülem süket,
csak üveggyöngyök, tudom, mind hamis.