Cri Amer
Koszos utcák s kopott falak,
a várost korrupció lepi.
Küllemre Balkán, mégsem az,
mert kedélye más, nem ünnepi.
Szerencsés vagy, ha öleléssel vár,
inge lehull, és ő magára von,
vad csóközönben forr össze két száj,
fölé, mint boldog magvető borulsz,
és ő szelíden karikába zár,
mámorában kéjesen dorombol...
Lágy napsütésben fürdetem az arcom,
tavasz van, harsog az öröklét vágya.
Miért érzem mégis, hogy véges minden,
s a tavasz is csak az ősz halottas ágya?
Dölyfössé váltak a hatalmasok!
Eduard királynak fehér ló kell hamar,
urak kastélyai gombaként nőnek,
a mohóbb több hivatalt s földet akar,
úrizni, dőzsölni Walesben, de főleg
nyerészkedni a nemzeten,
pedig "a király meztelen".
Ha már nem csörög korán a vekker
Ne várd a kort, mikor sokat pihensz,
és nyugdíjasként délig ágyban heversz,
ha nem csörög rád korán a vekker,
akkor sem fogsz tovább aludni reggel.
Sosem voltam misztikus, hiszékeny,
réges-rég nem élek már mesék tején,
hogy lelkeké a társtalan magány,
megéltem én is kis szobámnak mélyén.
Egy téli est, kis unalom,
forró tea, benne kis rum,
régi levél, fotóalbum,
sok szép emlék.
Az újév egén még a tavalyi fény lebeg,
fényszmog takarja a csillagokat.
Nyüzsgő emberek között meztelen lélekkel
és görcsös szívvel járja az utat.
Megyünk, mindig megyünk,
vonszoljuk magunkat
valami cél felé,
ami vonz sokunkat,
de nem tudjuk, miért
olyan nehéz...
Pislogó mécses mellett egy vackon fázni,
tűz melege nélkül éhkoppot tűrni,
viselni az ócska rongyot, amely nappal
télikabát, éjjel fordítva paplan,
fejet hajtani fekve egy halom lomra,
a lehelettől jégcsapos a kamra...
A boldog szavakat jó ideje gyűjtöm
egy kedves karácsonyi dalhoz,
de a síró gyerek mindig eszembe jut,
kit a boltból anyja kihúzott,
neki kenyérhez ajándék nem jutott.
Íróasztalomnál gondgyötörten ülök,
és merőn bámulom az üres papírt,
elakadt sorok zsibonganak fejemben,
és kínlódik néhány társra váró rím
a kérdésen: mit keres a múltunkban korunk,
mért idézi újra az elföldelt kínt?
Aki töprengő, azt itt leszólják,
a sorból kilógót agyonmarják,
ha sok embert zavar egy gondolat,
és szólni mersz, fejjel mégy a falnak.
Lázas tűzzel pirkad meg a hajnal,
fény zsibong az őszi táj fölött,
de gomolyog még az éj sötétje
a ködben úszó házak mögött.
Már csak fáradt közönnyel élvezem
a csöndet és az őszesti derűt,
talán egy hangya jobban érdekel,
mint a tv, hol ember embert üt,
és kiknél bizonnyal szelídebb
egy fénylő szemű, szelíd kis eb.