Colomanus Parvus
Nem tudom, mi fáj jobban,
a társtalan magány
vagy a múló évtizedek,
amit magam mögött hagytam
hátra sem nézve,
mindig csak előre,
soha nem megpihenve,
menni kell, az út végtelen...
Elment a nyár
Elköszöntél csak úgy sebbel-lobbal,
ahogy jöttél akkor is,
hirtelen-váratlan betoppantál,
elűzve a télutóval játszó,
virágbontó, széltáncoltató, ifjú tavaszt.
Ha bántanak, nekem fáj nagyon,
Ha bántalak verjen meg az Isten, hagyom...
Együtt akartuk
a bizonytalan virradást,
csodálni
a horizonton felkelő napot.
a tavaszi szél vidáman suttogja
a nevedet,
a nyáresti fuvallat megsúgja
a szerelmedet...
Megálltál és visszanéztél,
hegyeket láttál,
melyeket megmozgattál.
Az esti szürkület Füred felől
érkezett szinte észrevétlen,
lassan barangolt az
örvényesi öböl nádasaiban,
mint a múló idő emléke,
a hátamra kapaszkodott,
a sötétség leplében a nyár
illatát bujtatta, szégyenlősen...
Ide a világot nékem,
hadd szedem
darabokra szépen.
Álmom az óceán
végtelen
horizontján kutatja
a múltat,
az álomképek néma,
hangtalan hullámok hátán...
A hegytetőre fáradtan értem én,
talán hasztalan, erőtlen,
saját magamtól kérdezve, miért
ez a hosszú út,
ott megállni félúton, mint
a többiek, akik boldogok.
A gyáva, az mindig gyáva,
a gyáva költők társasága
mihaszna népség,
a hatalmat szolgálja,
vakság lett
a kegyelemkenyér ára,
üres agyú fecsegők bája
a pannon völgy ősi ködös átka.
a saját sorsomat kutattam
messze tőled elhagyottan
megunt szeretőként elbocsájtva
gyalog porban és sárban
megtisztulva bűnbe esve
elkárhozva megbocsájtva
egyetlen szerelmet őrizve
gyűlölve tőle félve...