Colomanus Parvus
Elment a nyár
Elköszöntél csak úgy sebbel-lobbal,
ahogy jöttél akkor is,
hirtelen-váratlan betoppantál,
elűzve a télutóval játszó,
virágbontó, széltáncoltató, ifjú tavaszt.
Ha bántanak, nekem fáj nagyon,
Ha bántalak verjen meg az Isten, hagyom...
Együtt akartuk
a bizonytalan virradást,
csodálni
a horizonton felkelő napot.
a tavaszi szél vidáman suttogja
a nevedet,
a nyáresti fuvallat megsúgja
a szerelmedet...
Megálltál és visszanéztél,
hegyeket láttál,
melyeket megmozgattál.
Az esti szürkület Füred felől
érkezett szinte észrevétlen,
lassan barangolt az
örvényesi öböl nádasaiban,
mint a múló idő emléke,
a hátamra kapaszkodott,
a sötétség leplében a nyár
illatát bujtatta, szégyenlősen...
Ide a világot nékem,
hadd szedem
darabokra szépen.
Álmom az óceán
végtelen
horizontján kutatja
a múltat,
az álomképek néma,
hangtalan hullámok hátán...
A hegytetőre fáradtan értem én,
talán hasztalan, erőtlen,
saját magamtól kérdezve, miért
ez a hosszú út,
ott megállni félúton, mint
a többiek, akik boldogok.
A gyáva, az mindig gyáva,
a gyáva költők társasága
mihaszna népség,
a hatalmat szolgálja,
vakság lett
a kegyelemkenyér ára,
üres agyú fecsegők bája
a pannon völgy ősi ködös átka.
a saját sorsomat kutattam
messze tőled elhagyottan
megunt szeretőként elbocsájtva
gyalog porban és sárban
megtisztulva bűnbe esve
elkárhozva megbocsájtva
egyetlen szerelmet őrizve
gyűlölve tőle félve...
Petőfit temettem
segesvári halott hajnalon,
nem tudta a világ, csak utólag én,
kozák taposta ősi gyepen...
Nem tudom, lehet-e születéstől
a halálig kísérteni a sorsomat,
csendben állok árván, fázósan
a szemerkélő esőben,
az esőcseppek kristálygömbjei,
mint az évtizedek múló történései,
nyomják vállamat,
elmossák az emlékezést...