Colomanus Parvus
Álmom az óceán
végtelen
horizontján kutatja
a múltat,
az álomképek néma,
hangtalan hullámok hátán...
A hegytetőre fáradtan értem én,
talán hasztalan, erőtlen,
saját magamtól kérdezve, miért
ez a hosszú út,
ott megállni félúton, mint
a többiek, akik boldogok.
A gyáva, az mindig gyáva,
a gyáva költők társasága
mihaszna népség,
a hatalmat szolgálja,
vakság lett
a kegyelemkenyér ára,
üres agyú fecsegők bája
a pannon völgy ősi ködös átka.
a saját sorsomat kutattam
messze tőled elhagyottan
megunt szeretőként elbocsájtva
gyalog porban és sárban
megtisztulva bűnbe esve
elkárhozva megbocsájtva
egyetlen szerelmet őrizve
gyűlölve tőle félve...
Petőfit temettem
segesvári halott hajnalon,
nem tudta a világ, csak utólag én,
kozák taposta ősi gyepen,
hullott vérében ott feküdt
a meggyalázott magyar forradalom,
a véres rögök között
a lant némán hallgatott...
Nem tudom, lehet-e születéstől
a halálig kísérteni a sorsomat,
csendben állok árván, fázósan
a szemerkélő esőben,
az esőcseppek kristálygömbjei,
mint az évtizedek múló történései,
nyomják vállamat,
elmossák az emlékezést...
Utazunk
a sodró, végtelen térben,
két évszázadot átívelve
az időben,
lassan megérkezünk,
a harangok halotti csendben
nekünk szólnak.
Téged várlak, kedves
Csendes szobában még tépelődik
a magány,
Töprengve néz, fátyolködben úszik
a talány.
Az ősök álmát látom
csillagok között fénylő,
égi tábortűznél,
hol nap fényében égnek el
a szabadság lángjai,
apám álmát álmodom
viharos, nyugtalan éjszakán,
lelkemben ver a szégyen...
Álmosan,
hajnali ködpárnában
még őszi nap jár a Duna vízén,
mosolyt csal a hajósok
barázdált arcára,
a hajókürtök
riadó hangja száguld
a kopott házfalak ablakán...
Egyszer majd, kedvesem,
elmesélem neked,
hogy milyen is volt veled
az első szerelem.
Csak bátran odafent, a csonttoronyban,
ott élni jó, magamról írni,
tömjénfüstöt eregetni,
szemlélni távolról a sorsokat szenvtelen,
csodálni kívülálló, fenséges önmagam,
bajomról fecsegve
keseregni a saját időm múlásáról,
ezerszer vallani szerelmemről...
A csillagok között
bolyongtam,
a fénybe kapaszkodva
utaztam,
a végtelen teret végigkutattam
bolond fejjel, mindhiába,
pedig én tudhatnám,
ott nem talállak.
Még szívemben él,
ahogy égtek lelkemben
a sámántüzek,
mint Ady rőzselángja,
idetartozom,
kötnek a röghöz a mindennapok,
a földhöz az ősök ígérete,
anyám édes szava...