Colomanus Parvus
Nekem nem jár engesztelő
feloldozás,
nyugtató szó, egy simogató
éjszakai érzés,
egy álom, mely elszenderít,
aki helyetted is átölel,
öledbe hív
és elringat, talán...
Lelkemben a magány bujkál,
szívemben tűz táncol,
testemet égeti a vágy,
téged vár
teliholddal játszó éjszakán.
Hazát váltó darvaknak
int búcsút
a vándorló őszi szél
felhők között bujkál
tollruhába kapaszkodva
úszik a novemberi égen
üzenetet hordoz az
égi hírvivő...
emlékszem, megróttak ifjúként,
a száguldó garabonciást,
a temető megvár, hangzott időnként
az öregek korholó hangja,
meg sem hallottam,
futottam az idő elől félve,
hogy a sarkamban jár,
utolérve zabolázni rám talál...
Lelkemet fájón járja át
a magányra csábító
esti nyár,
a hegytetőn állva követem
a hullócsillag útját,
tudom, téged keres,
de a völgyben nem talál,
hol virágok...
A part csendes zugában ülve
a fejemben elsüllyedt gondolatok
lustán kavarognak, a restség
káosza elönti testemet,
nézem a lassan hömpölygő folyót,
ahogy a partot mosva kidobja
hordalékát,
évmilliók óta sodorja...
A magány belém mar fájón,
mint a mesélő múlt kísért
fecsegő éjszakán,
az emlékezés szárnyas árnyai
bolyongó lelkemmel játszanak,
tudom, mit mondanak
csillaghulló nyári éjszakán,
amikor homályba vész...
reményt vesztett, árokparti
vaklátók koldusa lettem,
rongyos ruhámban haldoklik
sorsomtól igézett hitehagyott lelkem,
a megalázott élet vén bohóca
fogatlan szájában álmodik a múltról,
borgőzös álmában
a rettegés ezernyi árnya kísért...
A szerelmet olcsón nem adják,
azt el kell venni, talán rabolni,
erőszakot vetni az időre,
alkonyatkor, mint a hiúz
meglesni, amikor a vak
koldusnak a kalapjába dobják...
Fehér hóvirágharangok
bujtatják a télutót,
szendergő esték csendjét
halk szelek zenéje
kísérti, mint álomból
ébredő madárdal, játszik
a tavasszal, az átélt időt
maga mögött hagyva...
A tékozló csend magánya
háborgó lelkem esti talánya,
a múló emlékek vigasza,
a szerelem a vágyak varázsa...
Ma este csak egy dologra
vágyom,
öledbe hajtani a fejem,
és hallgatni a csendet, a szíved
dobbanását.
Nem tudom, mi fáj jobban,
a társtalan magány
vagy a múló évtizedek,
amit magam mögött hagytam
hátra sem nézve,
mindig csak előre,
soha nem megpihenve,
menni kell, az út végtelen...
Elment a nyár
Elköszöntél csak úgy sebbel-lobbal,
ahogy jöttél akkor is,
hirtelen-váratlan betoppantál,
elűzve a télutóval játszó,
virágbontó, széltáncoltató, ifjú tavaszt.
Ha bántanak, nekem fáj nagyon,
Ha bántalak verjen meg az Isten, hagyom...